Virágzó mezők, dús kertek között
halad el reggelente az utam:
mély nyárközép, lángoló, büszke év –
most legszebb a futam.
Óh barackfák, borostás körtefák,
hajolva, édes terhük hogy nyögik,
s túl a smaragd, hegyes-kukoricák
bajusza ütközik.
S a sok virág, mint láng csap ki körül,
tüzes játék, forró és szertelen:
bárhogy legyen, győz az élet, a jó,
övé a győzelem.
Győz az élet, a termő, az erős,
érzem, bennem is mint emelkedik:
most házakat tudnék dönteni szét,
szállni, az Istenig!
Üdvöz légy, élet, te roppant, dühödt,
nagy játékra fényes, nagy alkalom.
Most együtt dobbanjon lelkem s te, nagy –
mi, két szép hatalom.
Hajh, élet, föl! csak az szép, mi te vagy,
dús, büszke kény, teremtő, építő,
teljék meg tőlünk ég és föld köze,
teljék meg az idő.
Mély nyár, ragyog a földön az arany,
mély életem, izzó férfikorú:
utolsó lendület az ősz előtt –
s utolsó háború!
De kavarogjon, mint a Csaba-út,
mely egybekavart élőt, szellemet:
te nagy mámor, most zengj, dalolj, avagy
szakítsd szét mellemet!
Mit akarok, mindent kimondjak én,
mindent végezzek, mi kezemre vár,
mint játékot, vigyem az életet –
s játékot, a halált.
Tág mellel, mint ki mindent beseper,
vagy hagy a nagy hazárd asztal előtt,
dobj félre, lélek, bús megalkuvást,
s érzést, kis színlelőt.
Hajh, élet, hajh! Amíg vagyunk, legyünk,
égjen tájad, míg lábam itt forog –
s mint szívindító szép csodák után,
zengjen, ha meghalok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése