- Ki látott télen fecskét vagy
gólyát?
- Bizony, hacsak rabságban nem,
senki?
- Hol vannak?
- Elmentek olyan országba, ahol
meleg van.
De nemcsak a hideg elől mentek el,
hanem azért is, mert itthon nem lenne télen mit enniök. A sok apró bogár,
amivel a fecske él, őszszel vagy meghal, vagy elrejtőzik; a vizek meg, ahonnan
a gólya él, befagynak.
Ezt már előre tudja a gólya is, meg
a fecske is.
Szeptemberben egyszercsak azt
látjuk, hogy a réten tömérdek gólya gyűl össze. Körbe állanak és egy közöttük
úgy vizsgálja őket, mint a katonákat a generális. A generális lóháton ül és
ide-oda ugrál, nyargalász a katonák előtt. A gólya-generális nem ül lóháton,
csak úgy a maga lábán ugrál, szaladgál ide-oda. Azt vizsgálja, hogy eléggé
erős-e mindenik gólya? megbirják-e valamennyien a hosszú utazást?
Hej mert nagy út ám az, amelyre
indulnak: egy országot meg egy tengert kell átrepülniök. Nem macskaugrás ide
Afrika!
A fecskék valamivel később indulnak.
Azok többnyire valami templomtetőn gyűlnek össze. Ott csicseregnek,
ficserékelnek, röpködnek egymás körül. Olyankor bizonyosan azt beszélik meg
fecskenyelven, hogy hol pihenjenek? meg hogy ki mit gondol: lesz-e útközben
vihar?
Aztán fölkerekednek és
szállnak-szállnak olyan magasan, hogy néha a felhőket is elérik.
A levegő őszszel tele van utazó
madárral: a darvak, vadludak, a vadkacsák, fürjek, pacsirták mind utazók
olyankor. Az erős öregek vezetik őket. Azok tudják az utat, jobban tudják, mint
akármelyik ember: Olaszországot hosszában repűlik át. A sík vidékek fölött a
magasba szállanak, hogy valamelyik vadász meg ne lője őket, a néptelen hegyes
vidékeken alacsonyabban szállanak és le is ereszkednek pihenni.
A fecskék rövid néhány nap alatt
átszállják azt az utat. A tengert alig öt óra alatt repűlik által. De bezzeg a
szegény fürjek, azok nem tudnak olyan jól repűlni. Ahol nincs ember, inkább
leszállanak a földre és futnak. Mikor pedig a tengerhez érnek, félelem
szorongatja a kis szivüket. Néha egy napig is ott tanácskoznak, pihengetnek a
tengerparton, mig végre fölkerekednek és megindulnak a nehéz nagy utnak. Hány
elvész ilyenkor, ha vihar éri őket az útban, Isten a megmondhatója! De ha szép
is az idő, úgy megfáradnak, mikorra elérik a túlsó partot, hogy ott félholtan
esnek le a földre, s az emberek puszta kézzel foghatják össze őket.
Szegény madarak nem érzik jól
magukat Afrikában. A mi hazánk az ő hazájuk is. A gólya szomorúan áll a Nilus
meg a Kongó vize partján és Magyarországra gondol.
A fecske is búslakodva üldögél a
pálmafákon és a magyarországi fészkéről álmodozik.
Mert ott nem rak ám fészket egyik
madarunk se. Ott csak gubbaszkodnak, szomorkodnak szegények. Várják a tavaszt.
Akkor megint csoportokba szegődnek, ahogy elmentek. Mindenik egyenesen a maga
falujába, fészkébe száll.
Ahogy a madár az emlékezetében
tartja a maga faluját, éppen úgy ismeri az embereket is. Lehet, hogy ott
Afrikában beszélgetnek is egymás között rólunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése