Heinrich Heine: Egy bűvös áprilist...

 

Egy bűvös áprilist éltünk át, ő meg én,
a szerelemnek oly kábító kezdetén.
Ó, emlékek! Idők! Órák! Ti rég lepergők!
Fogva egymás kezét, együtt jártuk az erdőt,
míg szívünk különös mámortól remegett.
Elhagytuk az utat, ösvényt pillantva meg,
majd az ösvényt, hogy elcsatangoljunk a zöldben.
Az ég az ő csodás szemétől tündökölt fenn,
Szeretlek! - mondta, és lelkem megistenült.

Egy forráshoz közel, néha mellettem ült.
Keblét ágak előtt, ó, hányszor feltakartam!
Te, ha pirulva is, márvány-najád alakban
fürdetted tejfehér, mezítlen lábadat.
S mentünk álmatagon. Úgy tetszett, mintha csak
a százszorszépek, ellepve körül a földet,
a boglárkák meg a félrebújt télizöldek
s friss szulákok, miket tiszta víz öntözött,
e kis virágok ott szájam s szájad között
váltott csókok, amik aláhulltak az útra,
míg mentünk, te meg én, és irigykedve súgta
a zord barlang, a vad bozót s a meztelen,
fekete sziklakő: Mit szól az estelen
a szűz tekintetű, a csillagos Diana,
ha az erdő füvét összetaposva látja?

/Ford.: Kálnoky László/