Heinrich Heine: Mikor kezem remeg....

 

Mikor kezem remeg kezed alatt, mikor rám
nézel, aranyhajú asszony, s halvány leszek,
mint az első napon, az első édes órán,
imádandó ruhád alig érintve meg,

ha látod, hogy a szót nem lelem arra olykor,
mit neked köszön e háborgó kebel,
mikor engem figyelsz, s látod, hogy mosolyodról
mámorittas leszek, s tekintetem tüzel,

ha lázas ajkamon, édes szembogaradnak
tüzében, hangodat remegni érezem,
mint ha félénk madár, mit szárnyán megragadtak,
reszket észvesztve, de elszállni képtelen,

ó, mondd, szebb égövet érdemlő drága lény, te,
annyi gyász s csüggedés, annyi gondod-bajod,
annyi fájó keserv s bús óra ellenére,
mitől gyakran sötét éjjé vált nappalod,

ó, mondd, nem érzed-e, hogy égre kel belőled
a tiszta és igaz szerelem? Szent e fény,
fáklyája férfinak, sorscsillaga a nőnek,
titokzatos nap a benső világ egén!

Ó, mondd, szemhéjad a hajnalnak sosem érzi
langyos leheletét, mely győz az árnyakon?
Nem azt súgják-e halk hangok: ne szűnj remélni!
Nem hallasz-e szived homályán dalt vajon?

Ó, élvezd ezt a dalt, te sebzett, büszke lélek!
Mely most benned dereng, az az igazi nap.
Ne félj! Isten szemet ad, hogy örülj a fénynek,
lelket, hogy égbe juss, szívet szeretni ad!

Nézd hát a szerelem napját, mely a te jobbra
fordult sorsodra süt, derűt hint egyre le,
mely áthatol a sír sötétjén is ragyogva,
melynek nincs alkonya, és nem lesz éjjele!

/Ford.: Kálnoky László/