Heinrich Heine: Mikor a nap leszáll...

Mikor a nap leszáll, s az erdőn
bolyongok este, álmatag
mosollyal, zordan vagy merengőn,
borzongva sötét fák alatt,

vagy ha a tűzhely lángja mellett
lábamat keresztbe vetem,
unt könyveim nem érdekelnek,
s csak nézek, szóra süketen,

így szólsz: - Mi lelt? Álmodozol tán?
- Igen! - Ilyenkor láthatok
homályból, mely sűrűn omol rám,
kelni eszményi csillagot!

Ilyenkor, ebben a vak éjben,
mely napunk fényét elnyeli,
arcomhoz közelednek, érzem,
rejtelmes arcok ezrei!

Ilyenkor jönnek tünemények,
ezer hang, sóhaj és alak,
onnan, hol laknak a remények,
miket emléknek mondanak!

Ilyenkor bús terekbe láthat
görcsbe dermedt eszméletem:
merengő apámat s anyámat
a sötétben ott érezem!

Ilyenkor száll szobámba angyal,
te, lányom, bájos látomány,
sohasem érzett fuvallattal,
mely végigborzongat puhán!

Ilyenkor, mint rémes vadonnak
mélyén, békés tetőnk alatt
járnak láthatatlan halottak,
s átható szemük rám tapad!

/Ford.: Kálnoky László/