Stephan Hermlin: Ballada Henriről és Erikáról

 

Egymás szemébe sose néztek,
nem ismerték egymás honát.
De egy közös szó volt a lényeg,
mely mint mosoly vagy ének,
úgy szállott a határon át.

Forró volt az, mint maga az élet,
s mint friss kenyérből egy falat,
fénylő, mint szélfútta nyírfakéreg,
szerelmes, szép ígéret.
Mély tüzű, akár az alkonyat.

A fiú matróz volt Toulonból,
megjárta a harcok tüzét.
Így szólt: A vész hiába tombol,
mint rózsa szökken ki a lombból
a vörös láng, és győz a nép.

Közös urak ülnek annyi népen,
egyformán könnyes minden arc.
Vietnam ellen a dollár nevében
harcolni szégyen,
szűnjék meg ez a csúnya harc.

A leány városát szerette,
hozzáifjodtak a romok.
Dal zeng, hull a röplapok ezre.
Szívek, zászlók repesve
szállnak, lelkesedés lobog.

Számít-e a szív nyugalma,
ha vészharang kong, emberek!
Ki háborút kavar ma,
s nem a békét akarja,
az gyáva, aljas vagy beteg.

Egy szót kiáltott mind a kettő,
két ismeretlen jó barát.
Tudták, hogy üzenet jő,
hozza a víz, a szellő,
megértették egymás szavát.

Át a határt egyik se lépte,
ez itt, a másik ott lakott.
Szívüket álom nem igézte,
azt mondták: Béke!
A két szív így találkozott.

Így lettek egyek észrevétlen:
frigyükből megszületik a
várva várt béke, azt remélem!
Minden reményem
ti vagytok, Henri, Erika!

Nem bánik gyöngéden e korszak
szülötteivel, kik igát
hordva, keményen robotolnak.
De jön a holnap,
s az új Henri-k, új Erikák.

Ez dicséri a hársfalombot,
az a tavaszról zengedez.
A sírköveken a galambok
búgják a tiltott
dalt helyettük. Nem álom ez.

A fiú még rab, mentsük őt meg,
hogy mint a lány, szabad legyen!
Tán attól féltek, hogy legyőznek?
Szeretetem erősebb!
Daloljatok ti is velem!

/Ford.: Kálnoky László/