2014. március 31., hétfő

Déry Tibor: A ló meg az öregasszony


Lassan megvirradt. Az égen, a város keleti széle fölött szürke felhők lobogtak a hajnali szélben, a Gellérthegy fölött azonban még csendes volt a levegő, s a csillagok nyitott szemmel figyelték a sötétség kavargását. Az utcák kövezetén őszi harmat csillogott.

- Hűvösödik, no! - mondta ijedten a kis öregasszony, amikor kinyitotta az udvarra szóló ajtót, s az októberi hajnal hirtelen kétfelől is pofon csapta ráncos arcocskáját. A hatalmas, sáros udvar még sötét volt, csak jobb felől, a szomszéd lakás ablakából szólt ki egy petróleumlámpa sárga dünnyögése, s szemközt, a nyitott istállóajtóban ragyogott egy kevés sápadt, megszólalni rest fényecske. Az öregasszony vidáman megdörzsölte a kezét.

- Szervusz, ősz - mondta -, le ne harapd az orromat! Honnét kerültél elő ilyen hirtelen? Tegnap még rékli nélkül is megizzadtam a napon!

Háta mögött, a kis kemencében már keményen perlekedett a tűz a nedves gallyakkal, edénycsörömpölés hallatszott, a szobából pedig, egy réteggel halkabban, egy kemény fogú, férfias ásítás. Szemközt az istállóban, nyugtalanul topogtak a lovak, az egyik keményebb patkócsapkodással fektéből talpra ugrott, s halkan nyerített. Az alom gőze szétszállt az udvaron, s gyorsan elosztogatta állatai melegét. Egy vasvilla csengett a deszkafal mögött, a megeresztett vízvezeték locsogott, majd elhallgatott.

- Nini, még csak most ganéznak! - morogta az öregasszony. - Nincs lustább nép a kocsisnál meg a kékfestőnél, hogy esnének hanyatt!

Apró öklével az istállóajtó felé fenyegetett, majd megfordult, és beszaladt a szobába. Fia épp a nadrágját húzta, menye a sarokban guggolt, s kefével kezében nagyokat köpött a férfi bakancsára. A két gyerek mozdulatlanul aludt az ágy lábában.

- Te nacsalnik! - mondta az öregasszony a fiának, aki nemrég tért haza az orosz hadifogságból, s most egy kelmefestő műhelyében dolgozott - te, nacsalnik, az orosz táborban is délig aludtál, mi? S délben a másik oldaladra fordultál? Miért fizet téged a gyár, mit gondolsz, nacsalnik?

A férfi nem felelt. Az apró öregasszony hunyorogva, dühösen nézett egy darabig, mint egy ingerült veréb a konflislovat, amely nem akart kitérni előle, aztán kifordult a konyhába, behúzta maga után az ajtót, s a tűzhely elé guggolt. Hogy lefogyott ez a nacsalnik, amióta hazakerült, gondolta, s mérgében beleköpött a tűzbe. Ha így folytatja, nem marad meg belőle más, mint a pattanás az orrán meg a két bolhacsípés a fenekén. Erre szültelek, nacsalnik?

Tíz perc múlva elcsendesedett a lakás: a kékfestő betette maga mögött a konyhaajtót, és a zsebében az ebédjével, két karéj kenyérrel s négy kockacukorral, munkába indult. A két gyerek mozdulatlanul tovább aludt az ágyban.

- Indulhat az istállóba! - mondta a fiatalasszony az öregnek, alighogy férje mögött becsukódott az ajtó. - Ha még sokáig vár, egy szem kukorica sem marad a jászolban.

- Te csak locsogsz, nacsalnikné! - morogta az öreg. - De ha egyszer magad fáradnál be, abból nem eszünk, mi?

- Én azt nem bírom...

- Hát én bírom? - zsörtölődött az öregasszony. - Nekem van szívem meglopni az állatot? Ha rám néz azzal a két óriási szemével, akkor mit mondok neki, mit gondolsz, nacsalnikné?

- Én meg milyen kifogással menjek az istállóba? - felelte a fiatalasszony. - Magát meg már ismerik ott!

Egy fazék vizet tett a tűzre, a konyhazsámolyra állította a teknőt, vizet öntött bele, aztán kihozott a szobából egy marék fehérneműt, két foltozott sárga gyerekinget, gatyát, egy piros kockás dunyhahuzatot. Minthogy arcát többé nem fordította az öregasszony felé, s keskeny, vértelen ajkait egymásra szorítva, rögtön a teknő fölé hajolt, a nagymama morogva kinyitotta a konyhaajtót, és szoknyáját magasra kapva, kiugrott a sárba.

Bent az istállóban jó meleg volt, a falra akasztott lámpás alatt szelíd fénnyel csillogott Bogár szénfekete fara. Az éjszakai levegő vastag állati szaga olyan tápláló és ízletes volt, hogy az ember szinte jóllakott tőle. A két kocsis szerencsére épp az istálló másik végében hányta a szalmát, így az öregasszony észrevétlenül beszökhetett a két szélről abrakoló ló közé. Bogár rögtön felemelte csillagos fejét, és vörhenyesen fénylő, bársonyos orrlikain idegesen fújtatott: a másik ló is megtorpant, és nagy, barna szemével ijedten nézett le az apró öregasszonyra. Temetési lovak voltak, izmos, telt nyakkal, jó állású patákkal, domború szüggyel, szőrük úgy csillogott, hogy aki a közelükbe került, annak keze okvetlenül rákívánkozott a karcsú nyakukra és homlokukba fésült sűrű csimbókukba.

- Már meg néz! - dünnyögte az öregasszony bosszúsan, és apró kezével félretolta a ló fejét. - Mit nézel, te? Nem láttál még tolvaj öregasszonyt, aki kenyeret lop az unokáinak?

Nem sok takarmány maradt már a jászolban, de azért még került egy gyönge kilóval zab meg kukorica a kis tarisznyába, amelyet az öregasszony a szoknyája alá, a derekára kötött, mielőtt útnak indult. A két ló idegesen fészkelődött mellette, a herélt bosszúsan felemelte mellső lábát, s fejét leszegve, vadul kaparta a szalmát, Bogár meg farkával csapkodott, s fülét lekonyítva, felhúzott ajakkal, amely alól kivicsorogtak csontszínű, erős fogai, merőn nézte a szorgoskodó öregasszonyt. Dióbarna, nagy szeme, amely olyan lágy volt, mint a rózsaszirom, fenyegetően meg-megvillant a lámpa sárga fényében. A két ló idegessége a többiekre is átragadt, tompa dobbanások hallatszottak már a túlsó oldalról is, ahol a gyerektemető, fehér paripák álltak, az egyik állat felnyerített. - Prrr - hallatszott a túlsó sarokból -, prrr! - Iszkoljunk, gondolta az öregasszony, még rám uszítják a kocsisokat. Fene egye meg azt az irigy természetüket!

Mire leeresztette szoknyáját, s a két ló fara közül óvatosan kidugta fejét, hogy szemügyre vegye a terepet, János bácsi egy üveg olajjal a kezében s egy nyaláb szénával a hóna alatt épp az ajtó mellé ért.

- Jó reggelt, főlovász úr - kiáltotta vidáman az öregasszony -, nekem nem olajozná be a patámat? Rám férne!

Az ember megállt az ajtó mellett, s ránézett. Nem köszön vissza, gondolta dühösen az öregasszony, s mérgében nyitott tenyerével nagyot csapott az egyik ló combjára. Az ember még egyre nézte.

- Vigyázzon, megrúgja! - mondta végre.

Az öregasszony elégedetten megdörzsölte kezét.

- Jámbor állat ez! - kiáltotta, s kajánul még egy csattanósat vert a ló hátára. - Ha a szájából húznám ki a zabot, akkor sem merne megrúgni, úgy szeret engem. Nem hiába etetem cukorral, most is adtam nekik egy negyed kilóval.

Az ember állt és hallgatott.

- No, isten áldja! - mondta az öregasszony, és szapora, rövid léptekkel elszaladt a főlovász mellett, ki az udvarra. Odahaza a gyerekek már kibújtak az ágyból: meztelenül ültek a tűzhely körül, és várták, hogy megszáradjon az ingük. Egy fazék rántott leves rotyogott a tűzön, anyjuk még a teknő mellett állt, és a gőzölgő dunyhahuzatot gyúrta. Az öregasszony az asztalra ürítette a tarisznyáját, melléje ült, s rosszkedvűen válogatni kezdte: bal kéz felől a zabot, jobbról a kukoricaszemeket, melyekből délre majd prószát süt a gyerekeknek. - Zabi balra, rica jobbra - dúdolta ütemesen -, zabi balra, rica jobbra! - A gyerekek nevettek, de a nagyanya olyan villámló tekintetet vetett rájuk, hogy azon nyomban elhallgattak.

Egész nap rosszkedvű volt: estére már alig várta, hogy magára maradhasson a konyhában, s ledőlhessen a földre vetett ágyára: a puha szalmazsákra, amelyet éjszakára a szobából kihoztak a jószívű tűzhely mellé. Egy ideig még elnézegette a hunyorgó parazsat, amely a tűzhely nyitott ajtajából épp az arcára ejtette piros rózsaleveleit, és a béke és biztonság fényével permetezte be a konyhát, aztán elnyomta az álom.

- Szervusz, világ, elalszom - motyogta. De alig aludt egy percet, felriadt. Kopogtak az ajtón.

Felcihelődött és kinyitotta. A ló állt az ajtó előtt, a nedvesen csillogó sárban.

- Bemennék - mondta -, de sajnos, nem férek be. Vedd fel a réklidet, nehogy megfázzál! Hűvösek az éjszakák!

- Mit akarsz? - kérdezte az öregasszony rosszkedvűen. A ló egy ideig hallgatott, majd látható izgalommal nagyot nyelt, és megrázta a fejét.

- Meglopsz, s tetejébe barátságtalanul fogadsz a házadban - mondta, szeméből egy-egy vasrag könnycsepp gördült le, s tündéri fénnyel égve, lehullt a sárba, ahol tovább szikrázott. - Miért loptál meg?

- Haszontalan teremtés vagy, azért! - felelte az öregasszony szigorúan. - Minek vagy te a világon? Hogy a temetőben a gazdag emberek kocsiját húzzad?

A ló felemelte fejét, szeméből most már patakzottak a könnyek.

- Hát te - kérdezte csendesen -, te nem a gazdag emberek kocsiját húzod? A fiad a gyárban? A menyed, ha mosni jár? Az apád, anyád, öreganyád, ükapád? Ti tán a magatok kocsiját húzzátok?

Az utolsó szavaknál már elcsuklott a hangja, annyira meg volt rendülve. Mellére vágta fejét, s mellső jobb lábával szilajul kaparni kezdte a földet. Villámsebesen kaparta, a sáros göröngyök magasra szálltak körülötte, mind magasabbra s oly sűrűn, hogy néhány perc múlva már teljesen eltűnt fel-alá hullámzó kavargásukban, csak csillogó, dióbarna szeme látszott ki olykor a zuhogás réseiből. Az öregasszony egy ideig nézte, aztán becsukta az ajtót, és sóhajtva visszafeküdt az ágyba.

- Szervusz, világ, alszom - motyogta. - Reggel majd tovább beszélgetünk!

/Forrás: Részeg kutya/

Gárdonyi Géza: Brekeke és Zsákrágó úrfiak utazása



A béka összebarátkozott az egérrel.

Eszükbe jutott egyszer, hogy be kellene járni a világot. Tapasztalni, látni, tanulni akartak, hogy aztán később hasznát vegyék.

A béka úszónadrágot és kulacsot vitt az útra, az egér pedig esőköpenyeget s egy tarisznya kenyérmorzsát.

Megindító volt a búcsúzás. Az öreg békák és az öreg egerek egymás keblére sírták a könnyeiket. A kiskorú békatestvérek keservesen kvartyogtak, az egértestvérek pedig szívre hatóan cincogtak.

A falu határán még egyszer visszanéztek. Onnan integettek utolsó búcsút falujuknak. A nap melegen sütött. Két papsajtlevelet szakítottak le napernyőnek. Hanem a békának ez sem volt elég. Fürödni szeretett volna.

- Pajtás - szólt az egérnek -, fürödjünk!

- Nem vagyok hozzászokva - felelte az egér.

- Nem tudsz úszni?

- Bizony, hallod, én sohase jártam úszóiskolába.

- Nem tesz semmit - biztatta a béka az egeret -, az én apám úszómester volt a lencsés tóban, magam is úgy úszom, mint a hal.

Az egér végre is hallgatott a szép szóra. A patakhoz ballagtak, ahol a béka letette a kulacsát, az egér pedig az esőköpönyegét.

- No, ide vigyázz! - szólt a béka. - Ahogy én csinálom, te is úgy csináld, mindjárt az első látásra megtanulhatod.

Nagyot ugrott a partról a levegőbe, s a hátulsó két lábát hosszan kinyújtva, fejjel a vízbe ugrott. A víz fölcsapott. A béka eltűnt a habok között, de már a következő pillanatban ott fickándozott a víz színén. Szeme csillogott a gyönyörűségtől. Szórta, fújta maga előtt a vízgyöngyöket.

- Láttad? - kérdezte az egértől.

- Láttam - felelte az egér.

- No, hát csináld utánam! Ne félj semmit!

- Nem hideg a víz? - kérdezte az egér szepegve.

- Dehogy hideg - felelt a béka. - Olyan meleg, mintha katlanban melegítették volna.

És vígan lubickolva csalogatta az egeret.

Az egér belenyújtotta az első lábát a vízbe: a víz csakugyan meleg volt. Nekifutott hát ő is a partról, és egy nagy ugrással a vízbe vetette magát. Lemerült. A víz felvetette. Fuldokolva kapkodott jobbra-balra. Bizony bele is fulladt volna, ha a béka el nem kapja hirtelen a nyakánál.

- Látod - szólt az egér -, majd belefulladtam. Nem való nekem az efféle mulatság, mert én szárazföldi életre születtem.

Nem is ugrott többé a vízbe, csak a parton ülve nézte, micsoda figurákat csinál a béka a vízben.

Másnap egy lyukhoz értek. A lyukból egy öreg szürke egér pislogott kifelé.

- Adjon isten jó napot! - köszöntötte a vándor egér az öreget.

- Fogadjisten, mi járatban vagytok? - felelt amaz vissza.

- Vándorúton vagyunk, tapasztalásokat szerzünk.

- Mi a nevetek?

- Az enyém Zsákrágó, a barátomé meg Brekeke.

- Én Lyukszögi vagyok - szólt az öreg egér. - Az apád jó cimborám volt, egy tarisznyában ismerkedtem meg vele. Hát szívesen látlak mind a kettőtöket. Forduljatok be.

- Jaj, pajtás - súgta a béka -, nem szoktam én efféle egérúton járni. Hajós vagyok, tudod, veszedelem nekem a szárazföld.

- Csak gyere utánam - súgta az egér -, ne félj semmitől.

Sokáig másztak a hosszú és szűk lyukban. Elöl az öreg Lyukszögi ment, s egy szentjánosbogárral világított a vendégeknek. Egy sötét kis kamrába léptek, amely tele volt mindenféle ennivalóval.

- Legyetek vendégeim! - szólt Lyukszögi. - Van itt karalábé, hagyma, töpörtő, sajt, lekvár, kenyér és még sok mindenféle. Egyetek. Nem sajnálom tőletek.

Volt ott egy drótból készített gömbölyű kis ház is. A közepén szalonna illatozott.

- Te Zsákrágó - szólt a béka a barátjának -, de szeretnék én egy ilyen kis házban lakni! Éppen jó lenne a lencsés tó partjára, különösen mikor a gyerekek kövekkel hajigálnak.

- Vigyázzatok, bele ne menjetek! - szólt az öreg Lyukszögi. - Rossz ajtaja van annak a háznak. Ha egyszer becsapódik, nem lehet kinyitni. Szegény megboldogult feleségem is abban a házban veszett el.

Zsákrágó hallgatott is az öreg szavára, de a szeles béka nem nyughatott: beugrott a házba, beugrott éppen a ház közepére.

Abban a pillanatban becsapódott az ajtó. A béka fogva volt.

A két egér megrémült. A béka kétségbeesetten ugrált jobbról balra, úgy, hogy a fejét véresre verte a drótokon. Hiába, nem nyílt ki többé az ajtó.

Az egerek megkísérlették szétrágni a házat. Nem lehetett. Hát csak sírtak ott mind a hárman: az egerek kívül, a béka meg belől.

Egyszer csak kinyílt a kamra ajtaja: belépett egy asszony. A két egér elsurrant.

Mikor az asszony meglátta a békát, felsikoltott:

- Jaj, hogy kerül ide ez a rusnya béka! - kiáltotta. - Soha hírét nem hallottam, hogy a béka szalonnát evett volna.

A kiáltásra befutottak többen is, és egy bátrabb fiú kinyitotta az egérfogó ajtaját. A béka óriási ugrással menekült a saláták közé.

- Meg kell fogni! - kiabálták a gyerekek.

De a béka szerencséjére megtalálta az egérlyukat, amelyiken bejöttek, és eszeveszetten menekült.

Most már orrhon vannak mind a ketten. A béka feje be van kötözve méntalevéllel. Éjjel a holdvilágnál hosszan beszélik a kalandjaikat. Magam is tőlük hallottam.

/Forrás: G.G., Nevetőkönyv/

Svéd népmese: Dulurin



Élt a messze, messze tengerszigeten egy szorgalmas, jó eszű halászember: Dulurin. Ha sok halat fogott, sokat ettek, ha keveset, hát kevesebbet, de koplalni nem koplalt sem ő maga, sem a családja. Míg aztán rászakadt a sziget népére a szerencsétlenség: eltűnt a hal az öbölből, és mivel más keresetük nem volt, minden házban sírva keltek, sírva feküdtek a gyerekek - enni kértek, és a szüleik nem tudtak mit adni nekik.

Dulurin talán még jobban gyötrődött, mint a többi, mert sehogy se tudott, s talán nem is akart belenyugodni sorsába. Egyre az motoszkált az agyában, hogy ők a hibásak, ha nem tudnak segíteni magukon, a halnak lenni kell valahol, csak meg kéne találni. De hova menjenek utána?

Egy éjjel furcsa álmot látott. Nagy szakállú, apró emberke jelent meg előtte, és azt mondta neki, amit ő maga is százszor elmondott magának, hogy bajban látszik meg, ki mennyit ér. És aztán még valamit mondott - varázsige vagy mi lehetett? -, Dulurin jól eszébe véste a szavakat, és reggel, mihelyt felébredt, elismételte, előbb magában, aztán hangosan, és most már igazán megijedt - azt hitte, meghibbant az esze a sok búslakodásban, mert a szavaknak semmi értelmük se volt:

Három nyelv nyal sós vizet,
három púp önt édeset,
rágott vassal, tiprott vassal a sok halat ott keresd!

Igen, a törpe ezt mondta neki álmában: De hát azért jelent volna meg előtte, hogy zagyvasággal, bolondsággal tömje a fejét? Az mégse valószínű. Dulurin hát erőltette az eszét, újra meg újra elismételte, megrágta a különös igéket, és hirtelen a homlokára ütött. Megvan! Rágott vas...,tiprott vas...a ló zablája, a patkója. Abból kell horgokat készítenie...ezt akarta tudtára adni a kisöreg. És a versike első fele? Az is jelent valamit, de mit? Tanakodik, töprenkedik a derék halász, és hirtelen világosság gyullad a fejében.

A sziget túlsó végén - ahol a cápák miatt sohase halásznak, nem is igen járnak arrafelé - három dombról három patak fut le a tengerbe, és éppen ott három partfok nyúlik a sós vízbe, három kis földnyelv! Ez a titok nyitja! A cápák nyilván elvándoroltak, az ő haluk meg oda vándorolt ezen az őszön.

Összehívta a falu férfinépét, elbeszélte nekik az álmát, meg azt is, amit ő gondolt ki a maga eszével, és az emberek mind bizonyosra vették, hogy igaza van, jól fejtette meg az álmot.

Úgy cselekedtek, ahogy Dulurin tanácsolta: felszereltek három csónakot, elkészítették a horgokat zabla vasából, patkó vasából, és kieveztek a tengerre.

Nagy útjuk volt, meg kellett kerülni az egész szigetet, de szerencsésen elérkeztek arra a helyre, kivetették a horgokat, és annyi halat fogtak, hogy a három csónak színig telt a zsákmánnyal. Estére már ehettek-ihattak, amennyi beléjük fért, Dulurint éltették az egész szigeten kicsik és nagyok.

Egyik öregnek eszébe jutott, hogy a falut is át kéne keresztelni, úgy is tettek. Azóta Dulurin-falva a neve.

Átdolgozta: Beke Margit/

Buda Ferenc: Ne rejtőzz el…


Ne rejtőzz el, úgyis látlak!
Rád csukom a szempillámat.
Benn zörömbölsz a szívemben,
s elsimulsz a tenyeremben,
s elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvízen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám, szólok a szemednek,
ne fuss el, nagyon szeretlek!

Szemlér Ferenc: A mi rigónk


Itt van a május…Rügyeznek a fák,
Bólogat a kertben sok virágos ág
S a többi madárral
- Dali, dali, hó! -
Dalversenyre kél egy
Fekete rigó.

Régi ismerősünk ez a kis madár…
Téli zord hidegben ablakunkra jár.
Rendes napi vendég.
Ízlik ám néki a
Kiszórt eledel…

Ám, ha tavasz jön, elröpül vígan:
Fészke van az erdő hűs bokraiban.
Mégis minden reggel,
Míg virul a nyár,
Hogy dallal köszöntsön,
Kertünkbe lejár.

Érzem, hálaképen zengi szép dalát,
Mert jót cselekedtünk véle télen át…
Tanuljon hát tőle
Kicsi szivetek,
Hálátlanok soha
Ti se legyetek!