Hát mindez: a fényteli nyári mező
virágkáprázata és színpelyhe-pihéje,
a halványkéken feszülő égbolt, a méhe zsibongás,
hát mindez csupán egy elfelejtett isten
jajongó álma,
titokzatos erők sikolya csupán?
A hegy távoli csipkés körvonala,
mely szépen és merészen a kék égbe beolvad,
az is csupán csak görcsös fájdalom,
az erjedő világegyetem vad megfeszülése,
csak fájdalom, csak gyötrelem, csak értelmetlen
soha megnyugvást nem lelő, sose boldog megmozdulása?
Ó nem! nem! eredj, eredj csak gonosz álom
az értelmetlenül szenvedő világegyetemről!
Téged a szúnyogok szerelmi tánca ringat a szürkületben,
ó világ, s a madár daloló lebegése,
a szellő csókja, mely forró homlokom is
lehűti cirógatón, becézve.
Eredj, eredj csak ősi emberi borongás!
Lehet, hogy mindez gyötrelem,
lehet, hogy minden csak árnyék, szenvedés,
de nem, nem lehet az e gyönyörű perc,
de nem lehet az e vörös lóhere illata,
de nem lehet az e fénylő zuhanás-lebegés, amit érzek,
s mely eltölti a szívem igaz, boldog örömmel.
/Ford.: Végh György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése