Szeretem az erdei ösvényt,
csak mégy, és nem tudod, hova:
két mély keréknyom csal előrébb,
s az útnak nincs vége soha...
Az erdőség színei tarkák:
ősz festette ki a juharfát,
de a fenyő dús, üde még:
a nyárfák riadót dobolnak,
a nyír hullatja levelét,
s az útra veti takarónak...
Úgy mégy, mint hullámzó vizen -
Zajt üt a láb, de a fül észlel
minden kis neszt a sűrűben,
hol páfrány mereng tömegével,
s piros gombák sora alatt
mesék törpéi alszanak...
Már ferdén hull a nap világa...
Feltűnik messze a folyó...
A malomkerék surrogása
a távolból már hallható...
Döcög a szekér, telerakva -
Felvillan hirtelen a nap
fényében, majd árnyban halad...
Lovát kiáltva noszogatja
az öreg, s mellette - gyerek,
ki tréfából fél nagyapótól:
míg velük fut leengedett
farokkal a lompos komondor,
s az esti erdei homályt
csengő ugatás járja át.
/Ford.: Hárs Ernő/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése