Francia mese: Jércike és Kukori

Volt egyszer egy kakas: Kukori. Felesége a világ legszebb jércéje. Úgy szerették egymást, olyan gyengéden és kedvesen, hogy minden baromfiudvarban csak őket emlegették:

- Ez ám az összeillő pár! És milyen példásan élnek!

De bízhatunk-e bármiben is, hogy örökké tart? Egy gyászos napon ennek a csodálatos boldogságnak is vége szakadt. Jércike meghalt.

Ó, hogy szenvedett és vergődött Kukori a rászakadt gyászban! Amikor már biztos volt, hogy Jércike meghalt, Kukori büszke taréja lekonyult a rettenetes fájdalomtól - sírva és megrendülten lépett ki a ketrecből, s olyan keservesen kukorékolt, hogy a sziklák kőszívét is megindította volna.

- Jaj! - panaszolta.

Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke!

Felszállt az udvarban álló szekér rúdjára - és ez a szekér halotta először Kukori siralmas panaszát. A szekér érzékeny és részvevő lélek volt, rögtön osztozni kívánt barátja szörnyű fájdalmában.

- Miért sírsz annyira, Kukori? - kérdezte.

- Jaj! - sírt fel a kakas.

Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke!

- És búsan hátrál a szekér is! - vágott szavába a szekér. És valóban megindult: nem előre, de hátrafelé. Így fejezte ki megrendülését és fájdalmát.

Amint hátrált hátrafelé, talán meg sem áll, ha a trágyadomb meg nem állítja. Hatalmas trágyadomb volt. Hatalmas és jószívű. Látta, milyen szomorú a szekér, s megkérdezte tőle:

- Ej, te szép szekér! Miért vagy ennyire szomorú?

- Jaj! - jajgatott a szekér.

Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.

- És a trágyadombról pára kél!... - folytatta a trágyadomb. Mert a trágyadombok csak így tudják elmondani megrendülésüket és bánatukat. Meg-megremegő, magasba lengő füstpárákkal.

A baromfiudvart őrző zöld sövény figyelmes lett a trágyadomb párájára, s aggódva kérdezte:

- Szép trágyadomb, mi bánt?

- Jaj! - jajgatott a trágyadomb.

Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.

- A sövény is meghasad!... - reccsent nagyot a sövény. S valóban rögtön kettévált, és feltűnt mögötte a farkas, aki eddig a sövény ágai és levelei között húzódott meg.

- Ej, te szép sövény! - szólította meg a farkas. - Miért hasadtál meg? Miért vagy olyan szomorú?

- Jaj! - jajgatott a sövény,

Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
A sövény is meghasad!

- A farkas meg elszalad! - kiáltotta a farkas, és azon nyomban eliramodott a forráshoz.

- Ej, szép farkas, ugyan mitől ijedtél meg ennyire? Mi hajt így? - kérdezte tőle a forrás.

- Jaj! - jajgatott a farkas.

Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
A sövény is meghasad.
A farkas meg elszalad!

- És elapad a forrás! - sóhajtott fájdalmasan, elhalón a forrás.

Fölötte őrködött a nagy-nagy hegy. Amióta világ a világ - a nagy-nagy hegy mindig ennek a forrásnak a tükrében nézegette magát, s most egyszerre nem látott egyebet, csak kavicsokat meg sarat a forrás helyén. Megkérdezte hát:

- Ej, szép forrás, mi történt? Miért apadtál el? Mi keserít el?

- Jaj!- jajgatott a forrás.

Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
A sövény is meghasad.
A farkas meg elszalad!
Elapad a forrás!

- És a hegy végig omlás! - dörögte a hegy.

És csakugyan: megindultak a rögök, megmozdult a föld, dübörögtek a sziklák. Csupa omlás, romlás volt az egész hegy.

A nagy-nagy hegy tetején hatalmas erdő sötétlett. Amikor ez a sötétlő erdő úgy érezte: elveszti gyökerei alól a földet, először arra gondolt, hogy talán valamilyen föld alatti tűz omlasztja a hegyet. Sietve kérdezte:

- Hegy! Te nagy-nagy hegy! Ugyan miért omolsz?

- Jaj! - jajgatott a hegy.

Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
A sövény is meghasad.
A farkas meg elszalad!
Elapad a forrás,
És a hegy végig omlás!

- És az erdő földre rogy! - zúgott fel sötéten az erdő.

És ki tudja, meddig terjedt volna ez a szétömlő fájdalom Jércike halála miatt, ha egy jóságos szellem meg nem szánja a búslakodó, jajgató Kukorit, és nem riad meg attól, hogy az egész feldúlt világ elpusztul valamilyen félelmes, végső megrázkódtatásban. Inkább feltámasztotta hát Jércikét - az ő kedves Kukorijának.

És sok-sok évig éltek még boldogan és elégedetten Jércike és Kukori. És sok-sok csinos, fekete meg fehér csibéjük lett.
Pelyhes kicsi Jércikék, harsány, kicsi Kukorik.

Átdolgozta: Illés Endre