Mihail Eminescu: Szonett VI.

Elszálltak éveim, mint fellegárnyék,
Suhan puszták felett, és egy se tér meg.
Már meg nem ejt talány, babona, ének,
S holt bűbájukra mind hiába várnék,

Mely gyermekhomlokom bearanyozta,
S tán meg sem értve fordult lelki jóra.
Ó, titokosztó naplementi óra:
Árnyékod is ihlettelen övez ma.

Tűnt életem idézném még dalommal,
Felráznám véle újból béna lelkem,
De húrra két kezem hiába ejtem.

Minden kihunyt ifjúi hajnalommal,
Némára csitult édes-ajkú múltam,
S nyomomban nő a kor... bealkonyultam!

/Ford.: Berde Mária/