Ezernyolcszázhetven tavaszán elhagytuk az országos intézetet, és ideiglenesen a "Fekete kutya" villába költöztünk.
Apám onnan az óbudai hajógyárba járt dolgozni, hogy költség nélkül ne legyünk addig, míg új helyet nem kap.
Ez a villa kedves hely volt nekem. Nagy kert környezte, s a kerten túl gyönyörű halmok zöldelltek. Ma már ezeket a halmokat is bekerítették, és szőlővel ültették be. De ekkor ez szabad sétáló- és játszóhelye volt mindenkinek.
Vasárnaponkint kirándulók sétáltak át a völgyön. Egy koldusfiú harmonikával állt az út szélén, és muzsikált. A városból kijött gyermekek árvalányhajat és virágot szedtek.
Hétközben azonban csendes és elhagyott volt a táj. Csak mi futkostunk valami négyen-öten a halmokon. Fogtunk lepkét, csaltunk csigát, csináltunk láncot a pitypang szárából; kötöttünk koszorút falevélből a fejünkre.
Néha egy leány jelent meg nálunk, egy nagy, szép leány, tizenhárom-tizennégy éves. Sóskát szedett vagy gombát a kert alatt, és mi segítettünk neki keresni.
Ezt a lányt mi nagyon szerettük. Tiszta volt és komoly, de mégis nyájas; a szeme sugárzó, az arca kissé halvány, de finom bőrű.
Valahányszor eljött hozzánk, mindnyájunkat megcsókolt. Az anyám is megcsókolta őt; megsimogatta az arcát, s azt mondta neki:
- Te kedves lélek!
Aztán kimentünk a zöldbe, és kerestük neki a sóskát.
Aki buzgón keresett neki, azt megdicsérte; aki lustálkodott, azt mondta neki: terád haragszom!
Egyszer nekem is mondta ezt, és én szomorú voltam emiatt egész nap. Még este is azzal a gondolattal feküdtem le, hogy Krisztina nem szeret engem; vajon megbocsát-e, ha eljön, és jól viselem magamat?
Krisztina eljött, és én boldog voltam, amikor megcsókolt, s azt mondta:
- Jó fiú vagy!
Huszonöt év fordultával megnéztem újból gyermekkoromnak ezt a kedves tanyáját, de mindent elváltozva találtam. Krisztina is eszembe jutott, s megkérdeztem az anyámat:
- Ki volt az a csodálatosan kedves leány?
Anyám nem emlékezett reá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése