Vonzották a
piacterek és az egyenes utak. Nem a szomszédos, apró piacterek, ahol
alkonyatkor egy sereg fecsegő asszony gyűlik egybe, hogy pletykáljon, és hogy
megvegye az ogili-t az esti levesbe, hanem a hatalmas, tágas vásárok, amelyek
idegent és ismerőst egyaránt odacsalnak, közelből és távolból. S nem a poros,
öreg ösvények, melyek a faluban kezdődnek, és a patakig érnek, hanem a széles,
sötét, titokzatos országutak, amelyeknek se vége, se hossza.
Sokáig kóborolt,
míg felfedezett két ilyen vásárteret, amelyet ilyen széles országút kapcsolt
össze: és így ért véget vándorlása. Az egyik vásártér Afóban volt, a másik
Ekében. A két napig tartó út, amely a kettőt összekötötte, megfelelt neki:
mielőtt Ekébe indult, elegendő ideje volt arra, hogy dolgait Afóban elintézze.
Ott töltötte az éjszakát, és újra rendbe rakta kunyhóját, amelyet napközben két
testes kofa bemocskolt, azt állítva, hogy az árusítóhelye. Először ellenállt,
de az asszonyok családjuk férfi tagjaihoz fordultak segítségért – négy tagbaszakadt
bozótlakó férfihoz -, hogy kiverjék őt a kunyhóból. Azóta mindig elkerülte őket,
a vásár reggelén kiköltözött, és csak sötétedéskor tért vissza oda éjszakázni.
Azután pedig reggel gyorsan elintézte dolgait, és elindult azon a hosszú,
óriáskígyóhoz hasonlító, szép úton Ekébe a messzi Ogbu városából. Jobbjában
készenlétben tartotta botját, baljával pedig a holmijával megrakott kosarat
egyensúlyozta a fején. A botot nemrégiben szerezte, hogy védekezzen az apró
gézengúzok ellen az úton, akik kövekkel dobálták meg, és saját anyjukra hoztak
szégyent, nem rá.
Többnyire az út
közepén ment, és szóval tartotta az utat. Egy napon azonban egy teherautó
sofőrje rátámadt kocsikísérőjével együtt, és megpofozta. Azt mondta, hogy a
kocsija majdnem elgázolta őt. Ezután elkerülte a lármás teherkocsikat és a
benne levő pernahajdereket is.
Egy nap és éjszaka
elteltével már közel járt az ekei vásártérhez. Minden kis mellékútról a piaci
árusok tódultak tömegesen a hatalmas országútra, hogy csatlakozzanak az Ekébe
tartó hatalmas áradathoz. Fiatal nőket látott, korsóval a fejükön, szembejöttek
vele, a vásártérrel ellentétes irányba mentek. Ez meglepte. Azután még két
korsót pillantott meg, a lejtős mellékúton bukkantak fel, mely szintén letért
az országútról. Megszomjazott, fontolóra vette a dolgot, félbeszakította útját.
Majd lerakta kosarát az országút szélére, és elindult a lejtős mellékúton.
Előbb még megkérte az országutat, hogy ne haragudjon meg reá, és ne menjen
tovább nélküle.
- Neked is hozok
vizet – ígérte az útnak, és gyengéden nézett vissza rá. – Tudom, te is szomjas
vagy!
Okafo Nwibe
köztiszteletben álló ember volt Ogbuban, és tekintélye egyre nőtt. Vagyonos és feddhetetlen
jellemű férfinak tartották. A minap közölte a város ozó-ival, hogy szeretne
bekerülni a következő avatási szertartások időszakában az öregek tiszteletre
méltó tanácsába.
- Kitűnő gondolat –
hangzott a magas rangú férfiak válasza. – Ha majd látjuk, el is hisszük! – Ily módon
fejezték ki véleményüket és tanácsukat, hogy a jelentkező jól gondolja meg szándékát,
és bizonyosodjék meg arról, elegendő vagyonnal rendelkezi-e az avatáshoz.
Hiszen az ozóavatás nem valami egyszerű névnapi ünnep! Ezúttal azonban
óvatosságuk csak formális volt, mivel Nwibét okos embernek ismerték, és nem
tételezték fel róla, hogy olyasmibe vág bele, amit nem bír befejezni.
Nwibe az ekei vásár
napján jó korán kelt, és kisietett földjére, a patak másik partjára, hogy
valamit dolgozzon, mielőtt délben benéz majd a vásárra, és megiszik barátaival
egy-két ivókürt pálmabort, és talán beszerzi feleségei kunyhójának javításához
szükséges néhány kéve tetőfedő nádat. A maga kunyhóját már évekkel azelőtt
rendbe hozta, és a nádtetőt horganylemezre cserélte ki. Előbb-utóbb ugyanúgy
megcsináltatja feleségei kunyhójának tetejét is.
Délre járt az idő,
mire elvégezte munkáját, és felkészült, hogy a vásárba menjen. A pataknál
megszakította útját, hogy lemossa magáról a verítéket. Ruháját egy nagy
gömbölyű kőre rakta, és a vízbe gázolt. Senkit sem látott a közelben, egyrészt
a napszak, másrészt pedig a vásár miatt. Ösztönös illendőséggel mégis az erdő
felé fordult, háttal az útnak.
A bolond sokáig
figyelte. Valahányszor Nwibe lehajolt, hogy kezéből csészét formálva vizet
locsoljon a fejére és a testére, a bolond mosolygott meztelen hátsó részén.
Majd valami eszébe jutott. „Ez volt az a tagbaszakadt fickó, aki három másikkal
együtt jött, és kivert engem a kunyhómból az afói vásártéren” Bólintott. Aztán
még más is eszébe jutott. „Ez volt az a pernahajder, aki rám támadt a
teherautójáról az én országutam közepén.” Megint bólintott. És azután még
valami eszébe jutott. „Ugyanez az alak uszította rám gyerekeit, hogy kövekkel
megdobáljanak és rondaságokat kiabáljanak utánam!” Elnevette magát.
Nwibe hirtelen
megfordult, és látta a nevető bolondot, a patak völgyében visszhangzott a
nevetése. A bolond egyszer csak elhallgatott, arcáról eltűnt minden vidámság.
- Nicsak, most
rajtakaptalak, meztelen vagy! – mondta.
Nwibe gyorsan
kitörölte a vizet a szeméből.
- Hallod-e? Meztelen
vagy, rajtakaptalak, hogy a micsodádat mutogatod!
- Úgy látszik, kedved
támadt egy kis verésre! – felelte Nwibe fenyegető hangon, mivel a bolondokat
könnyű elriasztani, ha az ember a verést emlegeti. – Csak várj, amíg odaérek…Mit
csinálsz? Tedd le azonnal…Azt mondtam, hogy tedd le!!!
A bolond felkapta
Nwibe ruháját, és a derekára tekerte. Végignézett önmagán, és újra nevetésbe
tört ki.
- Megöllek! –
üvöltötte Nwibe, és kifelé gázolt a vízből, a méregtől felbőszülve. – Kiverem belőled
ezt a bolondságot!
Fölfelé futottak
mind a ketten, köves ösvényen, amelyet beárnyékolt a zöld erdő. Nwibe szeme
előtt ködbe borult a világ, miközben futott. Botladozott, elesett,
feltápászkodott, majd tovább botladozott, kiabálva és káromkodva. A bolond,
szokatlan terhe ellenére, egyre növelte előnyét, mivel sovány és izmos volt,
teste futásra termett. S nem is vesztegette idejét kiabálással és káromkodással.
Csak futott. Két leány, a patakhoz vezető úton, egyszer csak egy férfit
pillantott meg, feléjük futott a lejtőn, nyomában egy anyaszült meztelen
férfival. Ledobták fazekukat, és sikoltozva elmenekültek.
Amikor Nwibe az
országúton a nyilvánosság középpontjába került, már sehol sem látta a ruháját,
és melle majd szétpattant a hőségtől és a gyötrelemtől. De továbbfutott.
Homályosan tudta, hogy minden oldalról embertömegek veszik körül, és könnyekkel
hangjában, meg sem állva, kérlelte őket:
- Állítsátok meg a
bolondot, ellopta a ruhámat!
Akkorra azonban a
bolond már végleg eltűnt a messzeségben, a még sűrűbb tömegben, és a kapocs
közte és a meztelen ember között már nem volt nyilvánvaló.
Nwibe most már
mindegyre beleütközött az emberek hátába, és aztán fellökött egy rozoga vénembert,
aki csökönyös kecskéjét vezette.
- Állítsátok meg a
bolondot – kiabálta Nwibe -, ellopta a ruhámat!
Eleinte meglepetten
néztek rá, majd ellanyhult érdeklődésük, hiszen a nagy vásárokon megszokták a
furcsa látványokat. Volt, aki még nevetett is.
- Azt mondja, hogy
ellopták a ruháját!
- Ez valami új
figura, annyi szent! Nem is látszik nagyon bolondnak. Vajon nincsenek hozzátartozói?
- Az emberek olyan
könnyelműek manapság. Miért nem ügyelnek beteg rokonukra, különösen vásár
napján?
Arrébb, már a
vásártér szélén, két földije felismerte Nwibét, és az egyik ledobta
jamgyökérrel teli hosszú kosarát, a másik meg pálmaborral töltött tökedényét,
és kétségbeesetten a nyomába eredtek, hogy megállítsák, mielőtt lábát
visszavonhatatlanul a vásártér megszentelt helyére beteszi. Erőfeszítésük
hasztalan volt. Amikor végre elcsípték, már a megszentelt hely kellős közepén
állt. Egy falubeli asszony zokogva adta oda fejkendőjét, azt rátekerték, és
kézen fogva hazavezették. Csak egyszer szólalt még meg, és a bolondot
emlegette, aki a pataknál ellopta a ruháját.
- Nincs semmi baj –
mondta neki az egyik férfi olyan hangon, mintha síró gyermeket nyugtatna meg.
Továbbvezették, és vakon követte őket, széles mellét néma zokogás rázta. Számos
földije és rokona csatlakozott a gyászos menethez, még anyja falujából is velük
mentek néhányan. Az egyik férfi odasúgta a másiknak, hogy ez a legrosszabb
fajta őrület, mélyen gyökerezik, és megnémítja áldozatát.
- Bűnhődjön meg az,
aki az okozója! – felelte a másik.
Az első javasember,
akit rokonai megkerestek, nem vállalta gyógyítását, és tisztességesen meg is
indokolta elhatározását:
- Igent mondhatnék,
és elvehetném a pénzeteket – mondta. – Én azonban soha nem teszek így. Gyógyító
erőmet egész Olu és Igbo ismeri, de sohasem állítottam, hogy életre tudok
kelteni egy embert, aki már a túlvilág-szellem-vizeit megízlelte. Ugyanez a
helyzet egy bolonddal, aki saját jószántából rohan be a vásártér megszentelt
helyére. Jobban kellett volna rá vigyáznotok!
- Ne hibáztass bennünket…
- felelték Nwibe rokonai. – Amikor aznap reggel elindult hazulról, olyan épeszű
olt, mint te vagy mi…
- Igen tudom. Néha
így is történhet. És ezek általában a legnehezebb esetek. Tudom.
- Szóval semmit sem
tehetsz, még szóra sem tudod bírni?
- Semmit sem
tehetünk. Már hatalmukba kerítették. Olyan, mint az a férfi, aki társai
üldözése elől egy szentélybe menekül, és így szól: „ Végy magadhoz, ó, szellem,
a te védenced vagyok.” Ember többé nem érintheti, és nincs hatalom, ami
széttörhetné ezt a kapcsolatot. Megszabadult ugyan az emberektől, de istenhez
tartozik.
A második orvos nem
volt annyira híres, mint az első, de olyan szigorú sem. Megállapította, hogy
súlyos, igazán komoly esetről van szó, de senki sem ülhet ölbe tett kézzel, ha
a gyermeke veszélybe kerül. Nem szabad belenyugodnia abba, hogy nincs számára
remény, hanem mindent meg kell próbálnia. Az aggódó rokonok buzgón helyeselve
bólingattak. S az orvos akkor így szólt magában: „Ha egy orvos minden betegét
elküldené, akinek gyógyulásában kételkedik, vajon hányszor lakhatna jól egy
héten a keresetéből?”
Nwibe kigyógyult őrültségéből.
Az egyszerű gyakorló orvos, aki meggyógyította, egyik napról a másikra a
leghíresebb elmegyógyász lett. A Szellemek Országának Vendégeként emlegették.
Ennek ellenére az az igazság, hogy az őrültség néha eltűnik, de sohasem
nyomtalanul. Néhány nyom mindig megmarad – az őrültség lábnyomainak is
nevezhetnénk -, amelyek egyre kísértenek. Hiszen hogyan is lehetne az ember
olyan, mint azelőtt volt, akiről Olu és Igbo vidékén széltében-hosszában azt
mesélik a szemtanúk, hogy látták, amint tagbaszakadt, életerős férfi létére
anyaszült meztelenül tört át a tömegen, hogy a vásártéri szent hely hívására
megjelenjen.
Nwibe csöndes,
zárkózott ember lett, aki egyre jobban elkerülte népének vidám gyülekezeteit.
Két évvel később, az elkövetkező avatási szertartások időszakában újra
megérdeklődte, nem kerülhetne-e be a város öregeinek sorába. Ha akkor
befogadják, talán kissé magához tér, az ozók azonban szokásuk szerint
méltóságteljesen és udvariasan, de nagyon ügyesen, másra terelték a beszédet.
/Ford.: Karig Sára/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése