Heinrich Heine: Napszállta

A gyönyörű nap
Szép csendben a tenger ölébe leszállt.
A hullámzó habokat
Már festi sötétre az éj:
Csak az alkonyi pír
Hint szerte arany ragyogást.
Terelgeti zúgva az ár
A fehér hullámot a partnak.
Szökellve ficánkol a hab,
Mint gyapjas szőrü juhnyáj,
Mikor estefelé
Hazahajtja dalolva a bojtár.

„Be szép is a nap!”
- Így törte meg végre a csendet,
Társam, kivel együtt róttuk a partot.
Féltréfásan, félbánatosan magyarázta:
„Szépasszony a nap,
Ki csak illendőségből nyujtotta kezét
Az elaggott Tenger Atyának.
Fönt sétál nappal az ég magasán,
Kimosdva pirosra, vidáman,
Ragyogó brilliánsokkal,
Hogy imádja, csodálja a mindenség,
S hogy boldoggá tegyen itt lent
Szemefényével s melegével
Valamennyi teremtményt -
De este megint hazatér,
Kelletlen, kedve szegetten,
A nedves házba, a vén ura karja közé,
Meddő ölelésre.”

„Hidd el” – folytatta barátom,
S nevetett, sóhajtott s ismét felnevetett:
„ Hej, az ám csak a gyengéd házasság odalenn!
Hol alusznak, hol veszekszenek -
De úgy, hogy a víz fölháborodik bele szerte,
És hullámok zúgása között a hajós
Hallhatja, amint az öreg korpázza az asszonyt:
Te gömbölyü-dundi világ-szajhája,
Ragyogva bogárzó!
Hogy lángolsz nappal mindenki fiának!
Bezzeg fagyos is, fáradt is vagy velem éjjel! -
E hitvesi lecke után,
No persze, hogy könnyre fakad
S nyomorát elsírja a büszke nap is
- Be keserves-hosszan húzza! – A Tengerek Istene
Ágyából kiszökik kétségbeesetten
S hirtelen rúgja magát föl a színre,
Hogy lélegzethez jusson s felocsúdjék.”
„Múlt éjszaka én is láttam, amint
Mellig kibukott a habokból:
Flanellből sárga katufrék ékesítette,
S liliomszínü hálósipka,
S fonnyadt ábrázat a sipka alatt.”

/Ford.: Mészöly Dezső/