Heinrich Heine: Poseidon

A napsugár cicázott
A végtelenül hullámzó tengeren:
A távoli révben fénylett a hajó:
Várt, hogy hazámba induljon velem,
De egyre késett még a kedvező szél.
Csak üldögéltem a fehér fenyéren,
A puszta parton,
S olvasgattam ott Odysseusról
Az ősi örökifju éneket,
S a tenger-morajú sorok közül
Vidáman kicsapott
Az istenek lehellete,
Az emberi nem ragyogó tavasza,
A virágba borult egü Hellas…

Nemes szivem hűségesen követte
Laertes magzatát tévutakon s bajokban:
Borongó szívvel ültem le vele
Vendégszerető nép körébe,
Hol bíbort szőnek királyasszonyok:
Segitettem néki hazudni s megmenekülni
Az óriás barlangjából, a nimfa öléből:
Követtem a kimmerek éjszakáin,
Orkánban és hajótörésben,
S tűrtem véle irdatlan nagy sanyaruságot.
Felsóhajtottam: „Szörnyü Poseidon!
Oly rettentő a dühöd -
Aggaszt, hogyan is lesz
A magam hazatérte?”

De alig szólaltam meg,
Tajtékot hányt fel a mély,
Kibukott a fehér hullámokból
A Tenger-isten nádkoszorúsan,
S gúnyosan rám kiabált:
„Ne félj, költőcske, ne félj,
Dehogy is táncoltatom én meg
Gyenge hajócskádat,
Dehogy is rémitgetem drága kis életedet
Félelmes hinta-palintával!
Hiszen te ki nem hoztál sodromból, költőcském!
Soha egy tornyocskát meg nem csúfoltál
Priamos szent ünnepein,
Soha egy szempillát meg nem perzseltél
A fiam, Poliphémos képén,
Soha téged nem segitett ki tanáccsal még
Ama bölcs istennő, Pallas Athéné!”

Ezt vágta szemembe Poseidon,
S ismét lebukott a habokba…
S a goromba hajós-tréfán
Kacagott a vizek mélyén
Amphitrité, az a mafla hal-asszony,
És Néreus sok buta lánya.

/Ford.: Mészöly Dezső/