Mihai Eminescu: Óda

Nem hittem, hogy halni tanúlok egyszer:
Mindig-ifjan, bő köpenyembe rejtve,
Álmodó szemem csak a nagy magánynak
Csillaga vonta.

Akkor, szenvedés, te sajogva-édes,
Megjelentél hirtelenül utamban…
S a halál ádáz gyönyörét fenékig
Itta ki lelkem.

Élőn égek, mint az a régi Nesszosz,
Vagy Héraklész méreg-itatta ingben:
Nincs tengervíz annyi, hogy ezt az égést
Oltani tudja.

Mert saját álmom gyötör és jajongat,
És saját máglyám lobogása olvaszt…
Új életre szállok-e fel ragyogva,
Mint csoda-Phoenix?

Tűnjetek, ti megzavaró szemek már,
Bús közöny, költözz a szivembe újra,
S hogy szelíden halni tanúljak, adj te
Vissza magamnak!

/Ford.: Áprily Lajos/