Ugo Foscolo: Az esthez

Képe vagy tán a végső nyugalomnak,
s így lengsz elém édesen, te Est!
Mikor a nyári felhők udvarolnak,
s zefírek kérnek, hogy őket szeresd –

de hófelhőben is, mikor maholnap
jöttöd itt mindent mélysötétre fest -
én hívlak, várlak! édesen karoltad
szivem mindig, hogy útait kilesd.

Érintésedre lelkem tovakószál -
ösvényen, mely semmibe vész. Körömből
illan a gond, időnk pereg: s e szónál

beszédesebb, rámhajló esti csöndtől,
melynek békéje ölel már – szunyókál
vad szellemem, mely mellemben dörömböl.

/Ford.: Rónai Mihály András/