Ha sírod előtt meg-megállok
Keresztbe fonva két karom:
Fájdalmam ébred, fölviharzik
S neved átsír fájdalmamon.
Hogy isten az, ki így akarta:
Szivemnek enyhülést nem ad:
Nézem mereven, mozdulatlan
E könnyen dombolt hantokat.
S kitör az indulat belőlem:
- " Miért, miért kellett nekem
E gyermeket, - oh, miért kellett
Ez angyalt elveszítenem?"
A szél keresztülzúg a fák közt,
Szavamra már hang nem felel,
S mint vérig sebzett vad: sirodtól
Búgó haraggal válok el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése