Réges-régen, tán éppen Huan császár
uralkodása alatt, élt egyszer egy öregember, aki bambusznádból kosarat csinált,
és eladta. Így kereste meg a kenyerét. Egyszer kiment az erdőre, hogy bambuszt
vágjon a kosarakhoz, hát valami nagy fényességet lát a nád között. Közelebb
lép, s lám, az egyik bambuszból áradtak a sugarak. Felhasította a kérgét, és
egy parányi gyermekre bukkant, alig volt több három hüvelyknél.
"Sok-sok éve vágom itt a nádat
- gondolta magában az öreg -, de ilyesmire még nem akadtam."
Örvendezve kiemelte hát az
apróságot, s az egyik kezében a csecsemővel, a másikban az összegyűjtött nádköteggel,
elindult haza.
- Odakint a bambuszligetben találtam
ezt a kislányt - mondta a feleségének.
Örült az asszony a talált
gyermeknek, betette egy bambuszkosárba, és fölnevelte.
Csodálatosan nőtt a kislány, már
három hónap múlva akkora volt, mint egy rendes gyermek. Mire hajadonná serdült,
nem volt párja a szépségének, s híre ment hetedhét országon túl.
Egyszer újra kiment az öreg a
bambuszligetbe, és megkereste a nádszálat, amelyben a gyereket találta. S lám a
nád telis-tele volt arannyal. Összeszedte, és rohanvást hazavitte a kincset. A
kosárfonó egyszeriben gazdag ember lett. A régi kunyhó helyére pompás palotát
építtetett. A palotát drágaságokkal teli csűrök vették körül, és szolgák
sokasága leste az úr parancsát.
A lányt azalatt a világ minden tájáról
ostromolták szerelmes leveleikkel a hercegek és uralkodók. Ő sokáig rájuk sem
hederített, de amikor már nem győzte az ostromot, üzenetet küldött kérőinek.
Az elsőnek azt üzente:
- Meghallgatlak, ha elragadod és
lehozod nekem az eget rázó mennydörgést.
A másodiknak azt üzente:
- Most nyit valahol Udonge
varázsvirága. Hozd el nekem, akkor meghallgatlak.
A harmadiknak azt az üzenetet
küldte:
- Van valahol egy dob, amely magától
szól. Keresd meg, s ha a hangját hallom, meghallgatlak.
Hasonló üzeneteket küldött a többi
kérőjéhez is.
A szépségtől megbabonázott kérők
mindent elkövettek, hogy betölthetetlen kívánságait teljesíthessék. Az egyik
megkérdezett egy öreg bölcset, a másik nekivágott a tengernek, a többiek pedig
lemondtak a világ gyönyöreiről, elvonultak a hegyekbe, hogy ott keressék, amit
a lány kívánt. Néhányan meghaltak, a többiek pedig sohase tértek vissza. Közben
a lány szépségének híre a császár fülébe is eljutott.
- Egyre csak azt hallom - mondta a
császár -, hogy annak a lánynak a szépsége mindenekfelett való. Odamegyek hát,
és megnézem, s ha csakugyan olyan, amilyennek mondják, feleségül veszem.
Tüstént útnak indult, s hamarosan
meg is érkezett minisztereivel és udvari kíséretével az öreg kosárfonó
palotájához. Látta, hogy a palota szépségben, pompában nem marad mögötte az
övének. Hívatta a lányt, és amint megpillantotta, elámult: a lány szépsége még
a hírét is felülmúlta.
"Egyetlen kérőjét sem hallgatta
meg - gondolta magában a császár -, csak hogy a feleségem lehessen. Viszem is
nyomban, és császárnévá teszem."
Megkérdezte hát a lánytól:
- Eljössz-e velem a palotámba,
akarsz-e a feleségem lenni?
- Szívesen lennék a feleséged -
válaszolta a leány -, de fájdalom, nem vagyok én közületek, emberek közül való.
Nem is időzhetek tovább ezen a világon, nemsokára visszakerülök az égbe. Tégy
le szándékodról, császár, és vonulj vissza udvarodba.
- Vajon miért beszél így? -
töprengett a császár, a leány szavait latolgatva. - Hiszen nem lehet igaz. Tán
csak azért mondta, hogy felmegy az égbe, mert visszautasításomra ürügyet
keresett.
De alighogy ezt végiggondolta,
furcsa lények ereszkedtek alá az égből, vállukon gyaloghintóval. Beleültették a
lányt, s már vitték, emelték, fel, egyenesen az égbe.
"Ez a lány csakugyan nem e
világból való" - gondolta a császár.
Visszatért hát palotájába, és még
sok-sok esztendő múlva is vágyódva, áhítattal gondolt a leányra, aki emlékeiben
szebb volt bárki emberfiánál. Vágyva vágyott utána, de bölcsen belátta, hogy
leronthatatlan, áttörhetetlen fal választja el őket egymástól. Hol csendben
sajgott, hol tüzesen fájt szívében az emlék. De sohasem tudta meg, hogy miért
jött az öregek házába ez a nem földi lény, s miért élt annyi éven át
lányukként, megigézve, megbabonázva az emberek szívét.
/Ford.: Lengyel Balázs/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése