Volt egyszer egy jóságos
öregasszony, aki az erdő közepén élt libáival. Reggelenként kitipegett az
erdőbe, füvet szedett a libáinak, meg apró erdei bogyókat, és ezt mind a hátán
vitte haza. Ha emberekkel találkozott, mindig barátságos volt hozzájuk, de azok
bizony nemigen örültek neki, ha az anyóka útjukba akadt. Inkább, ha lehetett,
széles ívben elkerülték, mert valamennyien azt hitték, hogy az anyóka
boszorkány.
Egy szép, verőfényes napon jóképű
fiú ment az erdőn keresztül. Ott találta az öregasszonyt, amint a földön
guggolva éppen füvet sarlózott. Mellette két kosár állt a földön, az egyik
almával, a másik vadkörtével tele.
- Hé, öreganyám! - szólította meg a
fiú. - Hogyan akarod ezt mind hazavinni?
- Majd csak elviszem, fiam, a
hátamon - felelte az anyóka. - Persze az olyan gazdag ember gyereke, mint
amilyen te vagy, hírből sem ismeri a fáradságot.
- Hát az igaz, hogy az én apám
gazdag gróf, de azért én mégis segítek neked a terhedet vinni.
Az öregasszony meg sem várta, hogy a
fiú befejezze a mondatot. Felkötötte a fiú hátára a zsákot, és kezébe nyomta a
két kosarat. Mikor a fiú megérezte a teher súlyát, bizony legszívesebben
nyomban otthagyta volna, de az öregasszony kinevette, és elkezdte siettetni,
úgy, hogy a fiú arcán csak úgy csorgott a verejték. Az anyóka folyton
rákiabált, hogy: Hühó! Gyorsabban! Aztán egyszerre csak ő maga is fölpattant a
zsák tetejébe, és ütni kezdte a fiú hátát egy bottal.
Végre kanyarodott az út, és innen
már látni lehetett az anyóka házát és körülötte a nagy sereg libát. Mikor a
libák meglátták az öregasszonyt, elkezdtek gágogni. A libasereg mögött egy
nagydarab, csúnya lány lépkedett.
- Anyám, történt veled valami, hogy
ilyen soká elmaradtál? - kérdezte a lány.
- Dehogy történt! Nézd csak, ez a
szép fiatalember hazahozta a terhemet, meg még engemet is a hátikosáron.
Ezalatt az anyóka lecsúszott a
földre, és odaszólt a fiúnak, hogy nyújtózzon végig a padon, és pihenje ki
magát.
- Te meg gyorsan tűnj el a házba, te
lány, mert ha itt maradsz a fiú mellett, még beléd talál habarodni.
A fiatal gróf nem tudta, sírjon-e
vagy nevessen. S mikor azok ketten bementek a házba, mégiscsak elnyomta az álom
a vadalmafa alatt, a padon. Mikor felébredt, megjelent az öregasszony, és bér
fejében egy kis vertarany ládikót adott át neki. A fiú egy percet sem várt
tovább, hanem olyan gyorsan elinalt, mintha szárnyai nőttek volna. Még sokáig
hallotta maga mögött a libák gágogását, de aztán útközben mégiscsak
megnyugodott valamennyire.
Három nap múlva beért egy városba.
Nyomban a király elé vezettette magát, aki a királynénak együtt éppen a trónján
ült. A gróf letérdelt előttük, és átnyújtotta a ládikót a királynénak. Mikor a
királyasszony meglátta az ajándékot, elájult. Magához térve mindenkit kiküldött
a teremből, és megkérdezte az ifjú grófot, hogyan került hozzá a ládikó. A
király meg a királyné akkor megkérték, hogy vezesse el őket arra a helyre, ahol
a ládikót kapta, mert az ő elveszett lányuknak is ott kell lennie.
Eközben eltelt egy kis idő. Az
erdőben a két nő a rokkánál ült és fontak. Egyikük sem szólt közben a másikhoz.
Este volt, már tizenegy óra is elmúlt. Egy kuvik megkopogtatta az ablakot és
behuhogott. Erre az öregasszony felállt, elkezdett söpörni és rendezgetni a
szobában, és így szólt a lányhoz:
- Szenvedésed ideje lejárt. Eredj,
vedd fel a selyemruhádat és várj, majd meglátod, mi történik.
A szegény lány sírt és remegett a
félelemtől. Mikor az óra elütötte az éjfélt, a kuvik megint elkezdett huhogni.
Akkor odakanyarodott egy hintó. A libák ijedten gágogtak. Belépett a király a
királynéval és a gróffal. Az anyóka így szólt hozzájuk:
- Eljött a perc, és én örülök, hogy
visszaadhatom nektek a lányotokat.
Azzal behívta a lányt.
Gondolhatjátok, hogyan örültek a szülők.
Az öregasszony azt mondta akkor a
királynak:
- Búcsúajándékul a lányotoknak adom
azokat a könnyeket, amelyeket elsírt, miközben a libáimat őrizte - nézzétek,
mind igazgyöngyökké váltak -, és ráadásul megkapja a házamat.
Azzal az anyóka megérintette a
házikót egy varázspálcával, és egy pillanat alatt gyönyörű kastéllyá változott.
Odabent terítve állt az asztal, inasok és szobalányok hordták fel az ételeket.
A fehér libák az ifjú gróf leendő feleségének udvarhölgyeivé váltak. A király
pompás esküvőt rendezett nekik, aztán a fiatal pár beköltözött az anyókától
kapott kastélyba.
Ebből láthatjátok, hogy az
öregasszony nem volt gonosz boszorkány, amint azt az emberek hitték, hanem egy
jóságos tündér - de ilyenek ma már, sajnos, nincsenek.
/Ford.: Üveges Ferenc/
/Forrás: Az óriás lelke/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése