Én mindig szerettem beszélni az éjhez, az augusztusi
éjhez…
A csillagok mint csodálkozó szemek gyúltak ki az égen.
Dal suhogott a réteken át: a szunnyadó fű susogása…
Smaragd békák ugráltak a vad sóska között és
az éjszaka árnyai halkan suttogva neszeztek…
S én így szóltam az éjhez ilyenkor: takard be puhán
a vándorok nyomait és gyújts ezüst tüzeket,
bugyoláld be a város zajait, zuhanó álomba merítvén.
Csobogtasd a csönd vizeit a megtisztult világokon át
s hadd bomoljanak ki az álmok komor orchideái szívünkben…
Ó, éj, csöndes, hallgatag éj, sötét fenyveid úgy
nyúlnak fel a tiszta, világos égre, akár
a kikötőből kifutó hajók árbocai:
csak nincsenek rajta jelzőlámpák s mozdulatlanul
állnak, méltóságteljesen, árnyas kikötődben.
Ó éj, köszöntsd azokat, kik akárcsak én, valahol
elnézik fenyveid árbocait, ahogy a magasba mutatnak,
kik eltűnődnek a szél puha csókján, kik a csillogó
tavakat figyelik a sötét partszakaszról, ahol
ily kései órán a köd könnyű hajója lebeg…
Köszönts ó éj, mindenkit, ki többre vágyik a földi
szerelemnél.
ki szemekre vágyik, fénysugarakra, kit dallamok árja
kínoz,
kit árny ölel át, kik messze hegyekbe, messze mezőkre
vágynak távoli tájakat, új világokat adni nekünk, -
köszöntsd ó valamennyit, öleld a szívedre, augusztusi éj…
/Ford.: Végh György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése