Tompa Mihály: Kikeletkor

Keresd fel, kis madár, az elhagyott tanyát!
S dalolj a még kopár berek vidékinél,
Holott szárnya alatt melengetett anyád,
S étetgetett, amíg szárnyadra nem kelél!

Ne bánd, hogy a gallyon száraz levél zörög,
És rajta a rongált fészek alig áll:
Kedvesebb a kicsiny, de ősi szent örök,
Idegen kőszálon, sasok tanyáinál.

Vagy elég a bús arc, hogy hűtlenek legyünk...?
Kevés jól tölt idő, derengőbb tájakon,
Úgy elfelejtet-e mindent, mindent velünk...?
S emléket, multakat pártos homályba von?

Keresd fel a fészket, melyet anyád rakott!
Dobog, melegszik már a földnek kebele, -
A szellő, mely néha lassudan megcsap ott,
Az eszmélő élet első lélekzete.

Megéled nem soká, és vidám arcot ölt.
De bús lesz akkor is, ha nem zeng éneked!
Koszorúzott, ifjú halott leend a föld,
S felette szótalan, borongó csend lebeg.

Mitől a természet keble dagad, feszül,
És széjjelfeslenek a tölgyek bogai:
Az élet s teljesség habzását egyedül
Tenéked adatott nyilván kimondani.

Dalolj hát kis madár! mondd ki hangos szóval,
Az élő természet amit némán érez:
Ajkaidról a táj ha víg énekszót hall,
Felmosolyog hozzád, hálás gyermekéhez!