A vak szerelmi láz, a lélek édes mérge
s büvös varázslata itt végkép véget ér:
a féktelen kölyök szivesen csalna lépre,
Istennek hála, most elpártol a ledér.
Keress, ahol akarsz, magadnak más poétát:
itt nem leled, Venus, csak benső-célomat:
nem vonz többé kegyed, nem leszek érte prédád:
szeressen más, unom hiú játékodat.
Azért, amit kezem mostanig rótt betűbe,
tőled vezetve, az ifjúkoré a bűn.
Tovább már nem futok e kósza kedvtől űzve –
hozzá, akit gyülölsz, lépek hódolva, hűn.
Hogy ész és bölcsesség tanácsot ült szivemben,
te csábitottad el ifjú értelmemet,
most látom, bár fiad nem él ily őrületben,
neved, Venus, csupán kerítőnő lehet.
Lelked vásár tere, hol eladó a bánat,
sarok: hol rejtve bú és fájdalom lapit,
bajfészek, menhelye a kínok nyomorának,
zajló tenger, hol az erény leáldozik.
A szépség hova lesz, ha majd elmúlik minden,
korállajkak, remek, alabástromi kép,
a szempár, mely sütött, mint két nap fönn,
szelíden,
a rózsaszáj, a hó kebel, ha majd kiég?
Elszáll majd mind s mi is, hamú- s porként a
légben,
merre a hiuság leli meg az utat,
pompa, cím, pénz, javak, mikért küzdünk
serényen,
idővel mindahány a szélben szárnyrakap.
Lemondok róla: ím végén az ifjuságnak
szerelmes kedvemet zárom, vigye a mult:
erényem kezdete: mű, mely magasba hághat,
vesszen minden, ha él ez halhatatlanul.
/Ford.: Vidor Miklós/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése