A nap éppen lement, mikor az erdő felett
elkezdett esni a hó.
- No, anyó – mondta varjú apó feleségének a
nyárfahegyben -, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.
Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek
táncolni a hópihék.
- Gyertek, gyertek – csalogatták őket a
szántóföldek -, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek,
hogy meg ne fagyjon a földben.
A falu már rég elcsendesedett, mire a
hófelhők odaértek föléje.
- No, ezt a falut megtréfáljuk – mondták a
hópelyhek. – Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük még a
háztetőket is.
Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az
ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak, s ezek a
kíváncsi hópelyhek a várost akarták látni.
- Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott
minket – mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. – Még székkel is
megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.
Azzal a kíváncsi hópelyhek elszálltak a
város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták
a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.
De mire kireggeledett, akkorra a
hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat
seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból.
Lekotorták a havat a tetőkről is, és
elsárosodva vitték a többi után. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi
hóból. Így járták meg a kíváncsi hópelyhek! Az erdők, mezők hava pedig tavaszig
megmaradt ragyogó fehéren.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése