Csuka Zoltán: Tél

Mezők feketén ravataloskodnak,

megfojtott kormos fáklyák a jegenyék,

börtönükben imát mormolnak a folyók.

Tél! Tél!

Éjszaka.

Kövérre hízott zivatarok settenkednek az égen,

de a felhők közül nyitott szemekkel kibámészkodnak

 a csillagok.

És lenn a domináló feketéből is:

fölkuncognak a fehér házak

és a sápadt, karcsú tornyok fölintenek.

CSÖNDESSÉG!

CSÖNDESSÉG!

CSÖNDESSÉG!

Csak a kakaskukorékolások,

csak a tömbös hegyek,

csak a rétek,

csak az erdők,

csak az állatok,

csak az EMBEREK

ZOKOGNAK,

mert bennük égő sebeket ordít fel a Tavasz!