Ismeretlen szerző: Mariska története

Nagyon szeretem az állatokat, de legjobban a cserebogarat. Ezek közül is elsősorban Mariskáét szeretem legforróbban.

De hát ki is volt tulajdonképpen Mariska? A béresgazdánknak volt a kislánya. Vézna, beteges kis szőke gyermek, aki mindenkin túltett játékban. Nagyon szegény volt. Nem volt se kalapja, se cipője neki. Ruhácskája durva darócból készült, s nap-nap mellett libákat őrzött a réten, de azért mégis irigyeltem. Nekem is az volt a vágyam, hogy mezítláb járhassak, kalap nélkül és az ebédem fekete kenyér legyen csupán. Egyszer aztán meg is próbáltam. Jaj, de keservesen megbántam, mert a lábam megdagadt s a fekete kenyér se ízlett úgy, mint azt elképzeltem.

Egyszer így szólott hozzám Mariska:

-      Kihajtom a mezőre a libákat s közben fogunk cserebogarat.

El is indultunk. Gyönyörű szép tavaszi délután volt. A madarak csicsergése, a bogarak zümmögése betöltötte a levegőt. Az égen fehér bárányfelhők úszkáltak. Teli torokkal énekeltünk mindketten.

Ekkor nagy örömünkre megláttunk egy cserebogarat, melyet egy fecske üldözött. Az ijedt bogárka eltűnt a sárga repcetáblában.

-      Gyorsan! Utána!

Csakhamar ki sem látszottunk a sárga virágtengerből. Itt benn egész raj zümmögött. Hamarosan kettőt fogtunk is. Gyönyörű, erőteljes példányokat. Ragyogó páncéljuk, szépen fejlett csápjuk volt. Öröm volt rájuk nézni. Ide-oda bolyongva még a réten, észre sem vettük, hogy az ég beborult s elkezdett az eső nagy cseppekben hullani. Közelben vadalmafa állott, az alá futottunk nagy hirtelen. A fa azonban nem védett meg bennünket, mert az eső átszitált a lombokon s a meggyülemlett vízben kezdett a lábunk fázni. A megújuló szélroham le-lesodort egy-egy almavirágot a sárba minduntalan.

Valahányszor egy-egy fehér szirom lepergett a földre, Mariska felsóhajtott:

-      Megint egy almával kevesebb!

Vékony ruhácskájában borzalmasan didergett szegényke, amint szoknyácskájával védeni akarta apró kis sárga libácskáit. Mert a kislibákat nagyon megviseli az eső. Az egyik kis állat még azután is csak nagy nehezen húzta magát, midőn az eső megszüntével távoztunk az almafától.

Féltő gonddal emelte fel a kis pelyhes állatot, hogy saját testével melengesse. Pedig maga is nagyon fázott szegényke. Mire hazaértünk, Mariska úgy reszketett, mint a nyárfalevél.

Se másnap, se harmadnap nem láttam Mariskát. Azt mondták, hogy beteg, lázasan fekszik.

Kinn a mezőn vígan dolgoztak ezalatt a munkások. Kimentem újra én is, de nem volt szerencsém. Egyetlenegy bogarat sem tudtam megfogni a sok-sok röpdöső cserebogár közül. S az a cserebogár pedig, melyet Mariskával együtt fogtam, másnapra elpusztult. Ezért elhatároztam, hogy a következő nap fölkeresem kis barátnőmet és elkérem tőle az ő cserebogarát.

Másnap reggel tehát lementem hozzá a majorba. Senki se volt otthon. Mindenki kint dolgozott a mezőn.

-      Mariska!

-      Itt vagyok – válaszolt vékonyka hangon.

Szemem már megszokta a félhomályt, odamentem az ágyhoz, ahonnan a hangot hallottam. Lassanként kivettem a beteg arcát. Kissé fölemelkedett, hogy jobban láthasson.

Mennyire megváltozott pár nap alatt! Arca sápadt volt és beesett. Szeme mintha túlvilági fényben ragyogott volna.

Amint jobban körülnéztem, észrevettem az ágyán a cserebogarat. A kicsi rab friss levelek közt lapult, első lábacskájára cérnát kötöttek, amelynek a másik vége Mariska kisujjára volt rácsavarva.

-      Húzzad félre a függönyt, hogy jobban lássalak – kért Mariska.

Nagyon nehezére esett a beszéd, mert erősen pihegett. Ahogy le akart hajolni, észrevettem kínlódását. Egyik kezével a szemét fogta be, a másikkal meg az oldalát nyomogatta.

-      Jaj! – nyöszörgött fájdalmasan.

Nem törődtem szenvedésével, mert csak a cserebogáron járt az eszem. Mariska szeme is állandóan rajta volt a cserebogáron, amelyik mohón rágicsálta a leveleket s mikor abbahagyta a falatozást, nyakát nyújtogatta s fényes szárnyacskáit kinyitogatta. Mintha gondolkozott volna valamin. Majd megnyugodott s újra enni kezdett.

-      Szeretne elszökni tőlem – szólott most Mariska.

Csakugyan a kis fogoly bogár a következő percben szárnyra kelt s reá reppent a függönyre. De a beteg kis gazdája a cérnaszállal nagyot rántott rajta s a bogár ismét visszazuhant az ágyára. Most még jobban bántott a sóvárgás a cserebogár után.

-      Ugye milyen okos? Akarod látni mennyire szereti a muzsikát?

Mariska most gyönge hangon elkezdte énekelni: Cserebogár, sárga cserebogár… A nótázást egyre megszakította a melléből feltörő köhögési roham. Elhallgatott. Kezét ajkára szorította, így akarta elfojtani a feltörő, fojtogató köhögést. Rövid szünet után újból folytatta a dalolást. De nem sokáig. Szava elakadt, arcát pír öntötte el a nagy erőlködés miatt. Kezével görcsösen szorította a lepedőt s tágra nyíló szájjal kapkodott levegő után. Majd kimerülten bukott vissza párnájára. Egyet hördült még s aztán elhallgatott. Élettelenül feküdt ágyában.

-      Bizonyára elaludt – gondoltam.

Óvatosan nyúltam a cserebogár után. Megmerevült keze elbocsájtotta a cérnaszálat.

-      Nekem adod? – kérdeztem. – De a feleletet be se várva, tolvaj módra, lábujjhegyen kisurrantam a szobából.

A mezőről hazatérő szülei már halva találták szegénykét. Este nálunk is beszéltek róla és én kíváncsian kérdeztem meg:

-      Mi lesz majd Mariskával?

-      Testét a földbe teszik, a lelke meg fölszáll a mennyekbe – felelte búsan édesanyám.

Másnap szokatlan dolgokat láttunk: én és a cserebogaram. Azt láttuk, hogy Mariskát beszegezték egy nagy ládába, melyben fehéren, mereven aludt ő. Eljöttek a faluból egykori pajtásai, kikkel együtt járt azelőtt iskolába. Gyönyörű szép májusi nap volt! A fecskék csicseregve röpködtek a levegőben és a virágos mezőn a méhek zümmögve szálldostak virágról-virágra.

A ládát, amelybe beszögezték Mariskát, gyönyörű kocsira tették föl és mindenki megindult a kocsi után, amely lépésben haladt előre. Végre megállt a menet. kisleányok és fiúk, öregek és fiatalok, férfiak és nők csoportosan álltak a pap körül. Úgy tettem, mint a többiek. Tágra nyitott szemmel bámultam azt a keskeny kis árkot, amit mindenki sírva állott körül. Most köteleket csúsztattak a láda alá s leeresztették lassan azt a keskeny árokba. Amikor ez megvolt, földet kezdtek hányni a ládára. Dübörögve hulltak a rögök az árokba le.

-      Jaj!...a cserebogaram! – kiáltottam. Kiszabadult a kezemből és felszállott a magasba. Néztem, hogy röpül följebb, följebb, mindig magasabbra.

Ki tudja? – gondoltam. Én azt hiszem, hogy oda szállott ő is föl az azúrkék égbe, ahová Mariska lelke repült föl, s ott bizonyosan egymásra találtak.