Mentem magas hegyek között,
fényes folyó partján merengve...
S ami szemembe ütközött,
egyetlen szót suttogott fülembe:
Szeret! Szeret! Szeret! Szeret!
S feledtem minden egyebet.
Fölöttem tündökölt a menny,
fa zsongott, madarak zenéltek,
vonultak fenn a kék íven
a könnyű felhők messze délnek...
Minden boldogságtól feszült,
de szívem egyért se hevült.
Hullám emelt, hullám sodort
ölelőbb tengeren se támad -,
de lelkemben csend s béke volt,
mélyebb, mint az öröm s a bánat...
Magamra sem ismertem én:
egy egész világ volt enyém!
Mért nem haltam meg akkor, ott?
Mért is maradtunk ketten élve?
Sok év jött és sok év futott,
s szívünknek nem adott cserébe
édesebbet , szebbet azoknál
az együgyű s boldog napoknál.
/Ford.: Áprily Lajos/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése