Mint bús pillantást, úgy szeretlek,
ó ősz! Benyel a csönd, a köd,
járom az erdőt, leülök,
s nézem: a sötét fenyők
a fehér égre hogy merednek.
Elnyúlok lustán hasamon,
fanyar levelet harapdálok,
és átjárnak szeszélyes álmok,
harkályok füttyét hallgatom.
A fű már elsárgulva fonnyad,
nyugodtan, hűvösen ragyog,
és teljesen lelkemben zokognak
a csöndes, szabad bánatok.
Mi az, amit fel nem idézek?
Milyen álom nem látogat?
S közben a fenyők, mint kik élnek,
susognak mélán, álmatag...
És hirtelen szél támad, orkán,
s mint roppant madárraj, repül,
s a kusza, sötét ágak csonkján
felrikolt türelmetlenül.
/Ford.: Eörsi István/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése