A Föld első, arany tavasza tart.
Izzó szivárvány ível át a mennyen,
hogy a tenger vizében megpihenjen
s káprázva bámuljon felé a part.
Ő széttekint. A selymes drága váll
büszkén hordozza csapzott, szőke kontyát,
a habok gyöngyszikrái teleontják,
ahogy az ég roppant ormára száll.
Az erdő és folyó utána nyög,
a vadfogú szellők lábába marnak -
friss vércsöppek szórják be a teret.
Lenéz a mélybe, amelyből eredt,
szeme nevet, pillája csupa harmat,
s ibolyáktól virít a barna rög.
/Ford.: Hajdu Henrik/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése