Gyulai Pál: Éji látogatás

 

Három árva sír magában,
Elhagyott, sötét szobában:
Zivataros, hideg éj van,
Édesanyjok künn a sírban.

"Édesanyám, édesanyám!
Altass el már, ugy alhatnám!"
Mond az egyik s el nem alszik,
Sohajtása föl-fölhallszik.

""Beteg vagyok, édesanyám!
Hol maradtál? Nem gondolsz rám?""
Mond a másik s jajjal végzi,
A fájdalmat kétszer érzi.

"Édesanyám, gyujts világot!
Nem tudom én, jaj, mit látok!"
Harmadik mond, mindenik sír - - -
Temetőben mozdul egy sír.

Megnyílnak a nehéz hantok,
Kilép sírból édesanyjok,
S tova lebben a vak éjben,
Hazafelé, az ösvényen.

Arca halvány, hangj' a régi,
Fia, lánya megösméri:
Immár tőle hogyan félne?
Megcsókolják, mintha élne.

Az egyiket betakarja:
A másikat felfogja karja,
Elringatja, elaltatja:
Harmadikat ápolgatja.

És ott viraszt a kis ágyon,
Míg elalszik mind a három.
Majd megindul, széttekintget,
Keresi a régi rendet.

Rendbe hozza a szobácskát,
Helyre tészi a ruhácskát:
Az alvókat hosszan nézi,
Csókját százszor megtetézi.

Kakas szólal, üt az óra,
El kell válni virradóra!
Visszanéz a véghatárrul...
Sír megnyílik, sír bezárul.

Oh, a sír, sok mindent elfed:
Bút, örömet, fényt, szerelmet:
De ki gyermekét szerette,
Gondját sír el nem temette.