Nagyanyó és nagyapó gyakran mesélt
az unokáknak a fehér kígyókról, amelyek parányi gyémántkoronát viselnek. A régi
öregek csodálatos történeteket találtak ki ezekről a ritka jószágokról:
kígyókirálynak, kígyófejedelemnek hívták őket, és azt tartották, hogy aki
valamiképpen meg tudja szerezni a koronájukat, azt szerencse kíséri egész
életében. Hallgassátok meg ti is nagyanyó meséjét.
Volt egyszer egy módos, de zsugori
gazda, akinél egy jámbor, jószívű leány szolgált. Ennek a gazdának az
istállójában is lakott egy koronás kígyó, s éjszakánként hallották csodálatos
szép énekét, mert ezek a kígyófejedelmek szebben énekeltek, mint a legzengőbb
hangú énekesmadár.
Egyszer a jámbor szolgáló kiment az
istállóba megfejni a teheneket és szénát vetni a jászlukba – hát odasiklott
lába elé a koronás kígyó. Fehér volt, mint a cseppentett tej, s fürgén
tekerődzött elő a falrésből, ahol lakott.
Elősurrant hát a kígyó: felnézett a
szolgálóra okos szemével, s az úgy érezte, mintha a kígyó kérne tőle valamit.
Fogott a lány egy tálacskát, öntött bele a frissen fejt tejből, s odatette a
kígyó elé.
Itta a kígyó a tejet, látszott
rajta, hogy jólesik neki. Közben ide-oda forgatta a fejét, meg-megvillant
gyémántos kis koronája, világosság támadt tőle az istállóban.
A jószívű szolgáló attól fogva
mindennap megitatta friss tejjel a koronás kígyót, s észrevette, hogy mióta
táplálja, gazdája tehenei szemlátomást gömbölyödnek, sokkal több tejet adnak,
és egészséges, szép borjakat hoznak a világra, gyönyörűség rájuk nézni.
A zsugori gazda egyszer éppen akkor
lépett az istállóba, mikor a szolgáló a fehér kígyó elé tette a tálacskában a
néhány csepp tejet. Rettenetes méregbe gurult, látva, hogy a lány így pazarolja
az ő javait.
-
Haszontalan, alávaló teremtés! – rivallt rá. – Hát így fecsérled te, ami a
gazdáé? Nem szégyelled magad, hogy ilyen hitvány, gonosz férget istápolsz,
amelyik éjjelente kiszívja a teheneim tejét, s csak rontást hoz a házra?
Ideszoktatod a házamhoz? Gonosz boszorkány vagy magad is, hogy ezzel a
sátánfajzattal cimborálsz!
Sírva fakadt a szegény lány a kemény
szavakra, de a gazda nem sokat törődött vele. Egyre dühösebben kiabált,
elfelejtette, milyen hűségesen és serényen szolgált a háznál mindig a lány.
-
Takarodj, pusztulj a házamból! – kiáltott rá végül. – Színedet se lássam! Nekem
nem kellenek kígyó-kosztosok! Nem kellenek tejtolvajok, boszorkányfajzatok!
Szedd a motyódat, de szaporán! Takarodj a faluból is, ne kerülj még egyszer a
szemem elé, mert törvény elé viszlek, börtönbe csukatlak!
Sírva fordult ki a szegény szolgáló
az istállóból, ment a kis kamrájába, batyuba kötötte kevéske holmiját, s
elindult a kapu felé. Fájt a szíve, majd megszakadt: az istállóból szomorúan
bőgött utána a legkedvesebbik tehene. Körülnézett, nem látja-e a gazda, aztán
belépett még egyszer az istállóba, hogy utoljára ölelje át a jámbor tehenek
nyakát, mert igen a szívéhez nőttek.
Ott sírdogált szegény az istállóban,
fájó szívvel simogatta meg sorba mindegyik tehenet. A legkedvesebbik még
utoljára megnyalta a kezét, mintha búcsúzkodna.
Egyszer csak előtermett a gyémántkoronás
fehér kígyó.
-
Isten veled, te szegény kis állat, nem lesz eztán, aki tejjel itasson! –
búcsúzott el tőle is a szolgáló.
A kígyó akkor fölegyenesedett, a
lány kezébe hajtotta a fejét, s beleejtette tenyerébe gyémántos koronácskáját.
Aztán sebesen kisiklott az istállóból, mintha azt mondaná ezzel a lánynak, hogy
most már ő is búcsút mond a háznak, ahol néhány csepp tejet is sajnálnak tőle.
Nekivágott a vakvilágnak a szegény
szolgáló – nem is tudta, milyen kincs van a birtokában. Nem ismerte a
kígyókorona varázserejét. Aki azt magánál hordja, az mindenben szerencsével
jár, szeretet és tisztelet övezi, akárhova megy.
A falu határában összetalálkozott a
falu legszebb legényével, a gazdag bíró fiával, akinek nemrég halt meg az apja.
Meglátta a legény a jámbor szolgálót, s nyomban szerelemre lobbant iránta.
Ráköszönt szíves szóval és megkérdezte:
-
Hová, merre, kedves leány?
Elpanaszolta neki a szegény
szolgáló, hogy a gazdája elkergette, hát most nyakába veszi a világot, másutt
próbál szerencsét. Azt mondta akkor a bíró fia:
-
Menj, keresd meg az édesanyámat, mondd meg, én küldtelek.
Amikor az öreg bíróné meglátta a
lányt, nyomban szívébe zárta, házába fogadta. Este pedig, mikor összegyűlt a
háznép, s hazatért a legény is, kézen fogta a lányt, s odaállt vele az anyja
elé:
-
Édesanyám, add ránk áldásodat, ezt a lányt veszem feleségül vagy senki mást.
Első pillantásra megszerettem
-
Mi is megszerettük valamennyien – mondta az öregasszony. – Éppen olyan szép és
szelíd, mint amilyen derék és szorgalmas. Jól választottál, fiam, szerencse
kísérjen benneteket.
És a szegény szolgálóból a falu
leggazdagabb és legboldogabb asszonya lett. A zsugori gazda pedig, aki néhány
csepp tejet is sajnált a koronás kígyótól, hamarosan tönkrement. A kígyóval
együtt a szerencse is elhagyta a házát. Először a teheneit kellett eladnia,
aztán a földjeit, s mindezt a bíró fia vette meg.
Visszakerültek hát a tehenek az
egykori szolgálóhoz, aki annyira szerette őket. Most is maga fejte, kefélgette
a szelíd jószágokat, kezéből etette őket, zöld koszorút font a szarvuk köré.
Egy nap, ahogy ott szorgoskodott az
istállóban, egyszer csak előtte termett a fehér kígyó. Az ifjú asszony gyorsan
elővette a parányi gyémántos koronát, és azt mondta:
-
Köszönöm neked, kedves kígyócska, hogy eljöttél hozzám. Maradj eztán nálam,
mindig kapsz friss tejet, amennyit csak akarsz. Itt a koronád, szívemből
köszönöm, jó hasznát láttam. Most már nincs rá szükségem, megleltem a
szerencsémet.
A fehér kígyó elvette a koronát, s
ottmaradt az istállóban, most már örökre megtelepedett. Békesség, szerencse és
öröm lakott attól fogva a házban.
/Ford.: Lengyel Balázs/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése