Márai Sándor: Vándordalok

I. 

 Útra kelni…

Útra kelni, énekelni, tág tüdővel,
tág szemekkel, tág karokkal
új levegőt belehelni
útra kelni,
búcsút venni, menni, menni,
keresztútról megpihenni,
nézegetni, inni, enni
felnevetni
szénák alján álmot kapni,
csókot adni,
őszi erdőn vándorolni, nézni szálló gólyahírt
és nem tudni: szabad erre?
és nem tudni: jó-e itt?
s elfeküdni, nézni reggel,
ha a darvak nagy sereggel
mint egy ólmos nagy csapat
elhúznak az ég alatt,
és inteni: ég veled,
ti madarak, életek -
jaj mondd, hát lehet így élni,
útra kelni és kikelni
és kiélni kis szegény
életed, mely nem vet fodrot
az életek tengerén?

II.  

               

A rossz vándor

Vigyázd meg, hogyha száll a nap,
kerted alatt
sötétruhás alak halad
kezében bot, fején kalap
sötét, sötét
árnyék ül szeme felett.

Szőlőd gerezdje és becses
gyümölcseid
nyugodtan pihennek a kecses
fák ágain e bekecses
mord és sötét
vándortól, erre nem les ez.

Vigyázz, vigyázz: ő átoson
a fák alatt
s minthogyha járna vánkoson
oly szemtelen és nesztelen
és fölszalad
lépcsőidön s szobádban benn terem.

S ki vacsorázol csöndbe épp’,
mily renyhe kép,
nem szól neked, nem is köszönt,
átnyúl válladon s mérget önt
a poharadba
s megitat veled ecetet s epét.

A rossz vándor ő, ki sötét
kertek alatt
bujkál s megmérgezi a kutakat
és egyre járja a bús utakat,
sötét, sötét
árnyék ül szeme alatt.

III.  

             

A jó vándor

Nézd a szemét: mily friss, vidám és bátor,
tiszta az ég derült kék mosolyától.

Ha porzik az út az aranyló naptól,
jő szembe ő, a tikkadt úton, akkor.

Mögötte nincs titok s előtte semmi kétség:
ő hangosan beszél s a szava sose vétség.

Kenyérrel telt iszákját madzagtalanul hordja
s kotyogó kulacsát szomjas szád elé tolja.

Egy nagy szív ez a vándor, őszinte és derült lény,
ájtatos jó szavak fodroznak lelke tükrén.

Ó, tökéletes ő, s ha elválsz tőle, érdes
munkától zord kezével kezet szorít az édes.

S csak távozta után, ha már elmúltak órák,
veszed észre, hogy emlékül vitte aranyórád.