Orosz népmese: A varjú, a kisegér és a vajaspánkó

Élt, éldegélt az erdei tisztáson egy kis kunyhóban három jó barát. Varjú úrfi, Egérke és Vajaspánkó. Varjú úrfi a mezőről repült ide. Egérke a macska elől menekült. Vajaspánkó pedig egyenesen a serpenyőből jött.

Békességben éldegéltek, egymást soha nem bántották. Mindegyikük végezte a maga dolgát. Varjú úrfi az eleséget hozta: magvakat a mezőről, gombát az erdőből, babot a veteményesből. Egérke fát vágott, és tüzet rakott. Vajaspánkó pedig megfőzte az ebédet. Egyszóval jól éltek.

Nap nap után, amikor Varjú úrfi hazaérkezett, forrásvízzel megmosakodott, és leült a padkára pihenni. Egérke, amint befejezte a fahordást, megterítette az asztalt. Vajaspánkó pedig a tűzhelynél szorgoskodott. Azután leültek az asztal mellé, és amíg jóízűen ebédeltek, egymást dicsérgették:

-          Milyen ízletes, milyen zsíros a ez a leves! – mondta Varjú úrfi.

-          Persze, azért vagyok én Vajaspánkó, hogy beugorjak a fazékba, és jól megvajazzam – sietett a válasszal Vajaspánkó.

S miközben Varjú úrfi a kását ette, azt is megdicsérte:

-          Ej, te kása, kása, milyen finom forró vagy!

Egérke tüsténkedett a válasszal:

-          Sok fát szedtem, apróra vágtam, tűzre dobtam, s a farkammal addig legyeztem, amíg olyan nagy lett a lángja, hogy a kását is megmelegítette.

-          Én se lustálkodtam – mondta erre Varjú úrfi. – Gombát szedtem, babot hoztam, s most mindannyian jóllakunk.

Nem is lett volna semmi baj, ha egy szép nap Varjú úrfi meg nem gondolja magát. Így töprengett magában: „ Egész nap az erdőt járom, s ők ezalatt mit csinálnak? Vajaspánkó a tűzhely mellett melegszik, és csak ebédet főz. Egérke reggel behordja a fát, felvágja, azután tüzet rak, majd befordul a fal felé, és alszik ebédig. Csak én vagyok reggeltől estig úton, csak én végzek nehéz munkát.”

Egyre mérgesebb lett Varjú úrfi. Ez így nem mehet tovább! Hirtelen csúnyán károgni kezdett:

-          Holnaptól én vágom a fát. Egérke főz ebédet, te pedig, Vajaspánkó, elmész eleségért!

Látta Vajaspánkó és Egérke, hogy nincs mit tenni, így hát beleegyeztek. Másnap reggel Vajaspánkó elment az erdőbe. Egérke meg hozzálátott a főzéshez.

Gurult, gurult Vajaspánkó az erdei úton, és így énekelt:

Hipp-hopp,
hipp-hopp,
Vajaspánkó vagyok.
Tejföllel kevertek,
vajban megsütöttek,
hipp-hopp,
hipp-hopp,
Vajaspánkó vagyok.

Hát ahogy gurult, gurult, egyszer csak szembejött vele Rókáné asszonyság.

-          Hé, te Vajaspánkó! Hová sietsz olyan nagyon?

-          Vadászni megyek.

-          S miféle szép dalt énekelsz?

Vajaspánkó újra rázendített:

Hipp-hopp,
hipp-hopp,
Vajaspánkó vagyok.
Tejföllel kevertek,
vajban megsütöttek,
hipp-hopp,
hipp-hopp,
Vajaspánkó vagyok.

-          Szépen énekelsz – hízelgett Rókáné asszonyság, és egyre közelített Vajaspánkóhoz. – Azt mondod, hogy tejföllel kevertek?

-          Tejföllel bizony és cukorral.

-          És azt is mondod, hogy hipp-hopp? – S Rókáné asszonyság abban a pillanatban ugrott egyet, és már el is kapta Vajaspánkót. Vajaspánkó pedig kétségbeesetten kiabált:

-          Engedj el Róka néni! Az erdőbe kell mennem, gombát kell szednem!

-          Dehogy engedlek, inkább megeszlek, tejföllel, vajjal, cukorral!

Addig-addig vergődött Vajaspánkó, amíg nagy nehezen sikerült kiszabadulnia, s gyorsan hazagurult. Otthon ezalatt Egérke hiába fűszerezte a káposztalevest, csak nem akart ízletessé válni, hiányzott belőle a vaj. „ Hogy is csinálta Vajaspánkó? – morfondírozott magában. – Már tudom! Beugrott az edénybe, s mire kiúszott belőle, a leves zsíros és finom volt.”

Kapta magát, és zsupsz, ő is beugrott a fazékba. Szegény kis szürke Egérke, agyonégette magát, mire kikecmergett a levesesfazékból. A bundája átázott, még a farka vége is remegett. Leült a padkára, és keservesen hullatta könnyeit.

Közben Varjú úrfi hordta a fát, s mikor már elegendőt összegyűjtött, megpróbálta a csőrével felaprítani, de csak kicsiny darabkákat tudott kicsipkedni belőle. Csipkedte, csipkedte, de csak nem készült el vele. Fáradtan leroskadt, és keservesen sírni kezdett.

Ahogy belépett Vajaspánkó, látta Varjú úrfit az udvaron sírni a faforgácsok között, a kunyhóban pedig a leforrázott bundájú Egérke szipogott a padkán. Amikor ketten meglátták, hogy mi történt Vajaspánkóval, még keservesebb sírásra fakadtak.

-          Látjátok, látjátok, az ebből a tanulság, hogy ki-ki végezze szívesen a maga dolgát, ne a másét irigyelje – szólalt meg Vajaspánkó a síró-rívó népség láttán.

Varjú úrfi bezzeg most szégyellte el magát igazán, de nem volt mit tenni. Kisírták, kiszomorkodták magukat, aztán ismét úgy éltek, mint régen. Varjú úrfi hozta az eleséget, Egérke a tüzet élesztette, Vajaspánkó pedig főzte a finom ebédet.

Éltek, éldegéltek, mézes csókot ettek, rá mézes bort ittak, sosem szomorkodtak.

/Ford.: Beck Anna/