A hold ezüstlő fénye ring a padlón.
S itt bent forró fejem kezembe hajtom –
hazámra gondolok.
Macskák kurrognak kint, bent minden álom.
A tűz szárnyán ott táncol ifjúságom –
szótlan-némán lobog.
Ó jaj, hazám! egyetlen kis barázda
nincsen, mit vontam ott, földedbe szántva
nem hullattam magot…
Régen még nem fájt így: egy-egy paraszt ha
ugaraid fölött fejét lehajtva
búsúlt csak s hallgatott.
De most e fájdalom felsír szivemben,
én késő bánatom – s egyre kesergem:
hazám, míly messze vagy!
Lelkem szomorú dalaidra vágyik –
fajtám-véreim közt ott lenni áhít
tékozló, hű fiad.
/Ford.: Végh György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése