Rég nincsen a fákon
levél sehol,
a városon álom
és csend honol:
sorban feketéllnek
az ablakok,
s fölöttük enyésznek
a csillagok:
a víz szele metsző,
a jég recseg,
egy óra ijesztőn
ver éjfelet.
S én fázva igyekszem hazafele -
Lámpásokat olt ki észak szele!
Utcán panaszoljam
keserveimet,
s csüggedve, de mondjam:
"Rózsát vegyenek!?"
"A rózsát, vegyék már
a rózsacsokort!"
De csak egyre tréfál
a diákcsoport!
És senki, senki...
Ó, irgalom!
Az olyan, mint mi
szegény nagyon!
Megroggyan a térdem, a szívem megáll -
Ó, ég, Ó, gyermekem, terád mi vár!
A kamrasötétben
éhezne talán!
Már hallani vélem:
"Jaj, fázom, anyám!
Ne hagyj el engem,
ó, adj kenyeret!"
Úgy érzem, e percben
végsőt lehelek!
"Átok fejetekre!"
- kiáltanám.
Jaj, szemfödeledre
tapadna a szám!
Terhem, ha a tested a sírba kerül,
egyedül vinném, ó, ég, egyedül...
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése