Heinrich Leuthold: Mélabú

Ne kérdjétek, hogy mi tör le
engem - csüggjek bár a szépen -,
s elmerülve víg zenében,
s lejtve körbe
mért dőlök egyszerre csöndbe!

Mint nagy zivatar ha támad,
s teng az élet félve-sejtve,
úgy érzem titkon remegve,
ahogy áthat
lelkemen e ferde bánat.

Ezt a kínt, mely telhetetlen,
lágyan hányszor simogattam,
hogy leintsem, szunyni hajtsam,
eltemessem:
ám mint árnyék követ engem.

Rózsás szájak nevetése,
locskasága bárha forral,
gyakran rám ront borzalommal,
mélyre vésve
sebét szívem közepébe.

És ha felrepít is engem
belső harmónia szárnya,
versem csendes panaszába
visszazengem
ezt a bús hangot szüntelen.

Nem kell vigasz! Fel sem érhet.
Mert mi rajtam üt, s mi rémít,
bárhogy is törekszem én, míg
nyomnak évek,
az, hogy elveszett az élet.

/Ford.: Viola József/