Ez a mostoha és meddő föld, amelyből
a kaktusz kicsírázik.
Fehér salétromföld, fölötte szomjtól
törten madár cikázik:
szikkadt mocsarak terpednek a térben
közel és távolabban
s az ég, amely borul e tájra, néma,
szigorú, változatlan.
A nap mocsár poshadó vizét mint a
levest úgy melegíti
s a homokos, csikorgó földből száraz,
nyers csillogást szakít ki.
Gyorsan lehull az éj, a gyászos csendbe
békabrekegés csobban
rejtett vizekből, melyeket az árnyak
nyelnek mohó kortyokban.
Félelem. Fojtó csend. Vigasztalanság.
Itt minden megbénultan
alszik mező szintjét kettőbe vágó
holt vonal alá hulltan.
A gyéres tarló sovány füvét tarka
bakkecskék harapdálják,
arrébb ökör kérődzi fáradottan
zavaros, buta álmát.
Ez a meddő és mostoha föld. Itten
orrokat facsar bűze
a mocsarakban bomló anyagoknak,
amelyekre gyilkos nap fénye tűz le:
a láp tüze is fojtó erjedéssel
fut, fel-felcsap az éjben
kísértetárnyakat villantva, melyek
zajtalanul suhannak a fövényen.
Ez az a föld, ahol világra jöttem.
Bús, éhes gyermekségem
mint kecske legelt itt e sivár, ember-
gyűlölő, vad vidéken.
A történetem ennyi:
nap, fáradtság, sivárság,
homályos és nevenincs szomorúság,
láp és süppedék - egyetlen szilárdság -
és kiáltás a mélységekből
szörnyű és makacs gombaként, amelyet
a rothadás színei közepette
hiábavaló, húnyt vágyak növelnek.
/Ford.: Vér Andor/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése