Számomra ismeretlen szerző gyűjtése: Hogyan vesztette el a hangya a szárnyát?

Amikor az Úristen a hangyát teremtette, az is azokhoz a szerencsés teremtményekhez tartozott, akiknek szárnyuk volt. Finom és átlátszó volt a hangyák szárnya, mint a Paradicsom vize és csillogó, mint a gyöngyház.

Amikor a kis állat a világra jött, kibontotta négy csillogó szárnyát és boldogan vágott neki a légnek. Körtáncot járt kicsiny testvéreivel és rokonaival, a méhekkel a napsugárban: boldog volt és gondtalan.

De már az első napon munkához látott. Lerakta a hangyaboly alapjait, összeszedte a fenyők tűleveleit, fáradhatatlanul cipelte a kis fadarabokat és göröngyöket. Kis szobák, apró utcák képződtek belőlük és így keletkezett az első hangyaboly.

Ugyanakkor a méh is megkezdte a munkát. De míg a méh vígan röpködött, s szorgalmasan szállt virágról-virágra, hogy összegyűjtse édes mézét, a hangya csak lent a földön mászott tovább és feledni látszott szárnyait.

Beköszöntött az első vasárnap a földön. A legszebb, a legragyogóbb, amilyen csak volt valaha. Az Úr elindult megtekinteni a művét. Amikor az erdőbe ért, a hangyát pillantotta meg a lábai előtt. Egy darabka fát cipelt nagy erőlködéssel, amely kétszer olyan nagy és nehéz volt, mint ő.

-      Tényleg nagyon szorgalmas állat vagy te, hangya! – szólott az Úr. – Dicséretet érdemelsz! De elfelejted, hogy ma vasárnap van. Vasárnap, mikor az egész mindenség pihen. Pihenj te is: szállj, repülj fel a magasba, keringj vigan a ragyogó napsugárban. Használd a szárnyadat! Mert, ha nem használod, elveszíted!

A hangya cérnavékony hangon válaszolt:

-      Pihenni, pihenni! Nincs időm! Rengeteg a dolgom! Nem is tudod tán, Uram, mennyi munka vár ránk, szegény hangyákra. A gyermekeim eleségre várnak, a váram még csak félig van készen, a lakószobám tisztogatást kiván…

S alighogy elmondta, felvette újból a fadarabot, sietve, erőlködve haladt a hangyaboly felé.

A jó Isten azonban tovább haladt. Amerre járt, minden teremtménynek öröm gyúlt ki az arcán. A nap legfényesebb képét fordította feléje, a forrás gazdagabban bugyogott, a virágok kitárták pompás szirmaikat, a madarak vigabban daloltak és a pillangók, mint ragyogó gyémántszemek röpködték körül. A természet pihent és örült a létnek.

Csak a hangya dolgozott fáradhatatlanul. Nyakig merült el a hétköznap gondjaiban és este holtfáradtan tért pihenőre, mint mindig.

Reggel, amikor felébredt, rémülten nézett magán végig. Csillogó szárnyai lehullottak róla, és ott feküdt mellette mind a négy a földön. Bánat, szomorúság szakadt reá: vége, nem tud már repülni a magasba s vig körtáncot járni a napsugaras légben. A földhöz szegezi most már a sorsa, a földön jár majd csak ezután…Nagyon elszomorodott…

De aztán megvigasztalta magát:

-      Isten rendelése – mondta -, feltápászkodott és megnyugodott lélekkel munkához látott.