Amikor az Úristen a hangyát
teremtette, az is azokhoz a szerencsés teremtményekhez tartozott, akiknek
szárnyuk volt. Finom és átlátszó volt a hangyák szárnya, mint a Paradicsom vize
és csillogó, mint a gyöngyház.
Amikor a kis állat a világra jött,
kibontotta négy csillogó szárnyát és boldogan vágott neki a légnek. Körtáncot
járt kicsiny testvéreivel és rokonaival, a méhekkel a napsugárban: boldog volt
és gondtalan.
De már az első napon munkához
látott. Lerakta a hangyaboly alapjait, összeszedte a fenyők tűleveleit,
fáradhatatlanul cipelte a kis fadarabokat és göröngyöket. Kis szobák, apró
utcák képződtek belőlük és így keletkezett az első hangyaboly.
Ugyanakkor a méh is megkezdte a
munkát. De míg a méh vígan röpködött, s szorgalmasan szállt virágról-virágra,
hogy összegyűjtse édes mézét, a hangya csak lent a földön mászott tovább és
feledni látszott szárnyait.
Beköszöntött az első vasárnap a
földön. A legszebb, a legragyogóbb, amilyen csak volt valaha. Az Úr elindult
megtekinteni a művét. Amikor az erdőbe ért, a hangyát pillantotta meg a lábai
előtt. Egy darabka fát cipelt nagy erőlködéssel, amely kétszer olyan nagy és
nehéz volt, mint ő.
- Tényleg nagyon szorgalmas állat vagy
te, hangya! – szólott az Úr. – Dicséretet érdemelsz! De elfelejted, hogy ma
vasárnap van. Vasárnap, mikor az egész mindenség pihen. Pihenj te is: szállj,
repülj fel a magasba, keringj vigan a ragyogó napsugárban. Használd a
szárnyadat! Mert, ha nem használod, elveszíted!
A hangya cérnavékony hangon
válaszolt:
- Pihenni, pihenni! Nincs időm!
Rengeteg a dolgom! Nem is tudod tán, Uram, mennyi munka vár ránk, szegény
hangyákra. A gyermekeim eleségre várnak, a váram még csak félig van készen, a
lakószobám tisztogatást kiván…
S alighogy elmondta, felvette újból
a fadarabot, sietve, erőlködve haladt a hangyaboly felé.
A jó Isten azonban tovább haladt.
Amerre járt, minden teremtménynek öröm gyúlt ki az arcán. A nap legfényesebb
képét fordította feléje, a forrás gazdagabban bugyogott, a virágok kitárták
pompás szirmaikat, a madarak vigabban daloltak és a pillangók, mint ragyogó
gyémántszemek röpködték körül. A természet pihent és örült a létnek.
Csak a hangya dolgozott
fáradhatatlanul. Nyakig merült el a hétköznap gondjaiban és este holtfáradtan
tért pihenőre, mint mindig.
Reggel, amikor felébredt, rémülten
nézett magán végig. Csillogó szárnyai lehullottak róla, és ott feküdt mellette
mind a négy a földön. Bánat, szomorúság szakadt reá: vége, nem tud már repülni
a magasba s vig körtáncot járni a napsugaras légben. A földhöz szegezi most már
a sorsa, a földön jár majd csak ezután…Nagyon elszomorodott…
De aztán megvigasztalta magát:
- Isten rendelése – mondta -,
feltápászkodott és megnyugodott lélekkel munkához látott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése