Nagy rettegésben élt az erdőben a szegény
kis egér. Félt a rókától, félt a farkastól, még jobban félt a vadmacskáktól: ha
csak levél rezzent, máris majd meghalt rémületében.
Gondolt egy nagyot, elment az
oroszlánhoz.
- Felséges uram – mondta -, volna egy
alázatos kérésem. Én vagyok a legszerencsétlenebb valamennyi állat közt, mert
egyetlen reszketés az életem: nincs egy nyugodt percem, és már az ág
reccsenésétől is eláll a szívem verése. Te hatalmas nagy úr vagy, ordításodtól
mindenki menekül, s igazán semmi fáradtságba nem kerül, hogy oltalmadba végy
engem. Tágas barlangod van, jól elférnénk benne ketten. Engedd meg, hogy itt
lakjam: úgy meghúzom majd magam, hogy észre sem veszel: se futkározással, se
cincogással nem foglak zavarni.
Az oroszlán hallgatott, az egérke meg azt
gondolta, hogy ez a hallgatás azt jelenti, hogy az oroszlán nem utasítja el a
dolgot, sőt el is fogadja, csak éppen biztatni kell még egy kicsit.
- Tudom én – folytatta hát -, hogy
méltatlan vagyok erre az óriási kegyre: de akármilyen haszontalan kis jószág
vagyok is, ki tudja, fordul-e egyszer úgy a sorsod, hogy még én is hasznodra
lehetek, hálából a jóságodért.
No, csak ezt ne mondta volna! Az oroszlán
mérhetetlen haragra gerjedt.
- Ó, te szemtelen! – ordította. – Mit gondolsz
te rólam és magadról? Ki vagyok én, mi vagyok én, hogy egy ilyen kis szürke kis
féreg nekem valaha is hasznomra lehet?! Nem vagyok én elég magamnak? Szükségem
lehet nekem valakinek a segítségére? Pusztulj a szemem elől, és örülj neki,
hogy itt helyben szét nem taposlak, ahogy megérdemelnéd!
Futott az egérke, ahogy csak bírt, messze
ki az erdőbe, megbújt ott egy szikla alatt, és többé tájára se merészkedett az
oroszlánnak.
Az oroszlán még füstölgött egy ideig
magában az egér szemtelenségén, aztán, mert mérgében igen megéhezett, elindult
vadászni. Iszonyú bőgésétől rettegve bújt el az erdő valamennyi vadja: ő meg
csak ment, és vérben forgott a szeme a hatalmas indulattól.
Egyszer csak roppant alatta a föld, és a
következő pillanatban ott találta magát egy verem mélyén. Nem volt mély verem,
éppen nekirugaszkodott, hogy kiugorjék belőle: akkor vette észre, hogy hálóba
akadt, mert a verem aljában háló volt kifeszítve. Hiába vergődött, hiába
küszködött, nem bírt menekülni belőle.
Akkor aztán, mikor végleg kifáradt már a
hiábavaló küszködésben, megadta magát a sorsának.
„Ó, jaj – gondolta -, milyen ostobává
tett a kevélységem! Ha nem kergetem el gőgösen azt a mihaszna kis egérkét, most
éles kis fogaival egykettőre elrágná a háló kötelét, és én megszabadulnék. Így
azonban itt kell vesznem, és ráadásul magam okoztam vesztemet!”
/Átdolgozta: Rónay György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése