Fjodor Tyutcsev: Hogy búsul

Hogy búsul, halkan szenderegve,
az erdő, félig csupaszon!
A nyári lomb gyönyörű terhe
rőt aranyban s megtizedelve
remeg a zörgő ágakon.

Testvéri szívvel, meghatottan
nézem, hogy a felhőkön át
végiggyúl a nap a fasorban
és a tarkálló, zizge lombban
szétfröcsköli sugarát.

Hogy vonz, mily édes, milyen áldott
a tűnő, a megfáradott,
mikor, ami dús volt s virágzott,
vállalja a szomoruságot
és utoljára mosolyog!

/Ford.: Szabó Lőrinc/