Illyés Gyula: Kőasztal, madárka, este

A könnyű dalt én ezzel befejeztem.
Tíz évig tartott. Ennyi volt a láz.
Egy bukott angyal ágált e kebelben:
én pirultam, ha mint komédiás.

Néha, mint komoly fenyvesét sziklákon,
magasság kelti, azt hittem dalom -
Hát zúgtam én is, míg a láthatáron
a vares nap kélt s hunyt hallgatagon.

Ő volt tanúm, az egyetlen. Hunyorogva,
figyelt, mint tigris, ha prédára les.
Hát vittem a dalt egyre magasabbra,
félve végem lesz, hogyha vége lesz.

Nem félek, immár nyugodtan tekintek
a némaságba, a síkos sötét
tengerébe, mely gyűrűzve keringet,
s hurkot hozva csúcsról csúcsra lép.

Nincs menedék, se magasság, se jajszó.
Mennyből mentőöv nekem nem esik,
se kötélhágcsó a Hajnalcsillagról.
Tudom a zsinórpadlás titkait.

Kőasztalom felett az éjszakában
Hallga, madárka lép az ághegyen.
Te babrálsz ott szívem felé? – hiába
próbálod nyitját, édes istenem!

Poharam alján a remegő borban
kémlelem próbált arcom: fintorog.
Azt támasszátok fel, mit ifjan hordtam,
főniksz-lángjaim, lobogó dalok!