2014. november 28., péntek

Tompa Mihály: Télben


Mikor majd a fagyos bilincset
Mely nehezül a folyamon,
Szellő a napsugár összetépik,
S az ár fut vígan, szilajon,
És medre szűkéből kikelve
Mező- s lapályra zúgva ront…!
Megretten aki hallja, látja
Pedig csak áldást hord dagálya!
S nyomán zöld lesz part és porond!

Mikor majd a csalit s az erdő
A langymeleg légen kihajt!
Hűs rejtekén madár-csoport üt
Élénk, kedves, boldog zsivajt!
A termő ág mosolygó, rengő
Virág-rojttal leszen fedett…
S a lágy bongás, a fény, az illat,
Hideg, beteg s holt szívekig hat
S hoz új erőt, új életet!

Mikor majd, hév napokban a nép
Munkára gyűl minden felől,
S a gyors kaszás előtt a habzó
Rét füve rendre, rendre dől!
Víg éneklés zendül a halmon…
Örömre gyúl a magvető:
Lefonnyadott a búza sása,
Megért immár az aratásra…
Mikor majd eljön az idő!


Vas István: Gyertyaszentelői elégia


Barlangját elhagyja ilyenkor a medve, sovány még,
Bánatosan szimatol,
Nem megy vissza, mivel nem látszik az árnyék,
A ködökbe fény se hatol.
Imbolyog, indul, vár kikeletre ő is – könnyű neki!
Télidejét barlangban alussza. Megteheti.
Medve-szivem de irigyli! Nekem
A homályt kell élni tudattal,
Este hiába teszem le fejem,
Engem álom se vigasztal.
Agyam ég, vérembe fájva nyilall
Az emlék, mélytüzü, halk láz,
Nehéz az éjszaka, árnyival,
S nehezebb lesz egyre az alvás.
Ciripel a bánat:”Jaj, hol a nyár?”
Varju-eszem rádünnyögi:”Kár!”
S én hallgatom ezt a beszédet.
Hova lett, hova lett a gyümölcs, a virág.
A kert a tömött fürtök, teli ág,
Az illat, az íz hova széledt?
A nyári gyümölcs, a sudár szerelem,
Lázálmok gyermeke volt csak?
Keskenyebb egyre, ami eleven,
S növekednek bennem a holtak.
Tömény íze részegít engem a halálnak,
Az életet nem őrzi már, csak e párlat,
Kihull a világ a goromba szitán.
Csontvázam hasonlít az árva kereszthez,
Ideges vonzás, majd ha eleresztesz,
Indulhatok én is az árnyam után.
Csordul a hókupacok szennyes leve, enged a téli
Keménység, elfeketül.
Laza sár a világ. Nehéz nekem élni
Keményen és egyedül.
Szép volt a kemény élet teveled,
Csupa gőg, csupa tömb, csupa kristály –
Én már az a forma nem lehetek,
Amivé gonddal kifaragtál.
Forma, hol a síkos, laza titok
Jelképpé nemesül –
Az életed engem úgy szorított,
Mint abroncs dongákra feszül.
Képzeletem kipirult szavadra
S most magaddal megelégszel?
Te neveltél férfiuvá s a fiadra
A sötétből vissza se nézel?
Nézd, a lélek alig tartja magát,
Csapkodja a zajlás árja,
Lazul a kötés, oldódik a gát,
Úgy hullok a sűrü homályba.
Segíteni nyujtsd ide csontkezedet,
Szoríts vele össze keményen,
Míg végülis fehéren megmeredek
S nem kell formátlanul élnem.
A lucsokból, a sárból kikelet éled.
Várnak változatok. Ne cseréljek?
Csak én ne cseréljek soha már?
A határon, tavaszi szél, te sodorj át,
Mert énnekem újszerű, mesteri formát
Nem hozhat, csak a halál.

Divinyi Mehmed: Madzsar türki



Fekete szemü szemöldökü!
Szeretlek én: tes megszeress.
Narancscsecsü, keskeny derekü
Szeretlek én, tes megszeress.

Éjjel-nappal eszembe vagy,
Kérlek téged, engem ne hagyj:
Oh mely fényes orcáju vagy!
Szeretlek én, tes megszeress.

Melykor nem lát téged szemem,
Elvész ottan mind örömem,
És elhervad mind tetemem.
Szeretlek én, tes megszeress.

Az ok dícsiretes legyen:
Vagy lyány vagy menyecske legyen:
Kit szeretsz, szeretőd legyen.
Szeretlek én, tes megszeress.

Se élhetem, se halhatom,
Se ülhetem, se járhatom,
Se ehetem, se ihatom:
Szeretlek én, tes megszeress.

Kegyelmedtől én jót várok,
Mint ebecskéd utánjárok,
Vagy élek, avagy meghalok:
Szeretlek én, tess megszeress.

Egy divinyi ezt megírta
Meddig az eszivel bírta,
Az szerelmet hogy forgatta:
Szeretlek én, tes megszeress.

Madách Gáspár: Oly nehéz nem látnom

Oly nehéz nem látnom előttem járnia,
Mintha elment volna tűlem messzi útra,
Hagyott volna búra:
De viszont vigadok, ha magát mutatja.


Lenni nála nélkül szívem nem kívánja,
Nézni is reája két szemem nem unja,
Álomra nem hunyja,
Ha hunynék is, elmém véle álmadozna.

Nem késem, meglátom, magam neki adom,
Ha Isten békével hordozza ez úton,
Bár víg szívvel járjon:
Reménylem, hogy hamar szép kezét foghatom.

Áldott lesz az óra, melyben őt láthatom,
És én szerelmemet nekie vallhatom,
Megvigasztalhatom,
S vigasztalásával magam nyugoszthatom.












Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5