Tompa Mihály: A madár, fiaihoz

Száraz ágon, hallgató ajakkal

Meddig ültök, csüggedt madarak?

Nincs talán még elfeledve a dal,

Melyre egykor tanítottalak?!

Vagy ha elmúlt s többé vissza nem jő

A víg ének s régi kedvetek:

Legyen a dal fájdalmas, merengő,

Fiaim, csak énekeljetek!

Nagy vihar volt. Feldúlt berkeinken

Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:

S ti hallgattok? elkészültök innen?

Itt hagynátok bús anyátokat?!

Más berekben másképp szól az ének,

Ott nem értik a ti nyelvetek’…

Puszta bár, az otthonos vidéknek,

Fiaim, csak énekeljetek!

Hozzatok dalt emlékül, a hajdan

Lomb- s virággal gazdag tájirúl:

Zengjétek meg a jövőt, ha majdan

E kopár föld újra felvirúl.

Dalotokra könnyebben derül fény,

Hamarabb kihajt a holt berek:

A jelennek búját édesítvén:

Fiaim, csak énekeljetek!

A bokorban itt az ősi fészek,

Mely növelte könnyű szárnyatok:

Megpihenni most is abba tértek,

Bár a fellegek közt járjatok!

S most, hogy a szél összevissza tépte:

Úgy tennétek, mint az emberek?

Itt hagynátok, idegent cserélve…

-      Fiaim, csak énekeljetek!

Tompa Mihály: Télben

Mikor majd a fagyos bilincset

Mely nehezül a folyamon,

Szellő a napsugár összetépik,

S az ár fut vígan, szilajon,

És medre szűkéből kikelve

Mező- s lapályra zúgva ront…!

Megretten aki hallja, látja

Pedig csak áldást hord dagálya!

S nyomán zöld lesz part és porond!

Mikor majd a csalit s az erdő

A langymeleg légen kihajt!

Hűs rejtekén madár-csoport üt

Élénk, kedves, boldog zsivajt!

A termő ág mosolygó, rengő

Virág-rojttal leszen fedett…

S a lágy bongás, a fény, az illat,

Hideg, beteg s holt szívekig hat

S hoz új erőt, új életet!

Mikor majd, hév napokban a nép

Munkára gyűl minden felől,

S a gyors kaszás előtt a habzó

Rét füve rendre, rendre dől!

Víg éneklés zendül a halmon…

Örömre gyúl a magvető:

Lefonnyadott a búza sása,

Megért immár az aratásra…

Mikor majd eljön az idő!

Tompa Mihály: A tél

Felhők borongnak a magas bérc tetején:
Virágok ünnepe- s az oltárok helyén
A tél uralkodik, s törvénye oly kemény!

Aludjatok! – kiált föl erőihez, -
Napfény, ne légy meleg! harmat, ne permetezz!
Foganást, születést irigyen ellenez.

Ibolya kis virág, színe halvány-lila,
Nem hozna ő tavaszt a tél pusztáira,
S ha kidugná fejét: meg kéne halnia!

Tücsökszó nem tüzes, magas pacsirta-dal,
Nesz, mit nem a határ, csak a barázda hall:
Mezők órája te, hallgass el! még hamar!

Deli volt a bokor, s állt zölden, csokrosan,
- Dal s szeretem lakott keblében titkosan -
Most talpig meztelen: regény, dísz oda van!

Magas tölgy lombjait letépték a szelek,
Hogy idegen földön hányatva vesszenek…
Szegény fa, oh szegény bujdosó levelek!

Itt a halom búsong, a puszta völgy amott:
De legnagyobb érte a zúgó folyamot:
A zordon tél reá
Békót önmagából készített és rakott!

Tompa Mihály: Nálad nélkül

Örömet nem nyújt az élet,

Csak tenálad, csak tevéled!

Mint buborék széjjelpattan,

Ha osztályos nem vagy abban

Az ég és föld bús, kietlen,

S ami rá van rakva ékül:

A boldogság gyötrő álom

Lenne nékem nálad nélkül!

Ha szememnek könnye csordul:

Elveszesz a bánatombul!

Megkönnyíted a keresztet,

Melyet a sors rám eresztett!

És lelkemre nyugalom száll,

Az élettel úgy kibékűl,

De hánykódó, zivataros

Tenger lenne nálad nélkül!

Ne is hagyjuk el mi ketten

Soha egymást az életben!

S egymás hű karjába dőlve

Menjünk el a temetőbe!

Mert nem lelnék üdvöt ott fenn,

S visszavágynék az égbűl,

A sírban sem lenne nyugtom

Nálad nélkűl – nálad nélkűl!

Tompa Mihály: Előhang (Virágregék)

Szent természet! dajkálkodó anyám,
Szeretlek én kimondhatatlanul!
Gyönyör s megnyugvás lelke száll reám,
Lombod, virágod ha sarjad, ha hull.
Tanulni menvén hozzád: megjövök
Édes kincsekkel, mint fürge méh,
Megkönnyebbülök karjaid között,
Ha szivem bú, szemem könny terhelé.

Járok sivatag szikla-ormokon,
Hol a tél örök hóágyat vete,
Zuhatagok kő-párkányára von
A mélység vonzó, vad igézete.
Eltekintek a sugár fenyveken,
A kis mohon, kit a vén szirt növel,
S magam mindig boldognak érzem
A fenséges természethez közel!

Szilaj viharban zúg a rengeteg,
S távol nyögést, sirámot hallani,
Majd megdöbbentő csendet öltenek
Üres templomként, völgye, halmai.
Mi rebben, suttog néha rejtekén?
Holott hangosan szólni nem merek...
Talán láthatlan leskődnek felém
Lombok mögül az erdő-szellemek.

Hallgatom a bokron a madarat,
Midőn dalolván , búsul vagy szeret:
S amint mosolygó völgyeken halad:
Merengve nézem a futó eret: -
Itt nyilnak a virágok ezrei
Kik illatozva partját ellepék,
Itt szokták éltük átenyelgeni:
Kék s aranyszinű fátyolkák, lepék.

Kedves virágok! a kert és mező
Gyermekei, szeretlek titeket!
Ha a kikelet várt ideje jő:
Vágyódó lelkem közétek siet: -
Bejárom a mezőket, halmokat,
Hol véletek sorban ismerkedem,
S hervadni látván szép orcátokat:
Fáj, de még az is jól esik nekem!

Holdvilágon és csillag fényinél
Midőn a föld álomba szendereg:
Mint aki szól, érez, mint aki él,
Halk suttogást hallok közöttetek!
És látlak járni-kelni nesztelen,
Remegve érni egymás ajkihoz,
S mintha érteném: hogy a szerelem,
A bánat és a vágy, ami összehoz.

S mikép csillámló harmat képiben
Száll meg a lombon a langy éji köd:
A hű csalódás megszáll lelkemen,
És bút, szerelmet, vágyat összeköt.
Szövök belőlök ábrándos regét,
Kert és mező virági, rólatok:
Megmentni vágyik éltetek felét,
Ha elhervadtok, ha meghaltatok!

Szeretlek, szép virágok, titeket...!
Szinben, illatban gazdag éltetek
Tartsa meg frissen ifjan lelkemet,
Mig láthatlak, mig köztetek leszek...!
Jertek, lakjatok aztán síromon,
Vegyétek vissza hült szivem felett,
Mit adtatok őnéki egykoron:
Az ifjuságot, szint és életet!