2014. szeptember 30., kedd

Edgar Allan Poe: Álmodom



Gyakran egy lugasról álmodom:
rajt: surrogó madárhad:
ajkad e lugas: a lombokon
zengő szavak tanyáznak.

Szemed az égre nyíl: ragyog
s rámhanyatlik kihülve:
halálra csüggedt csillagok
zuhannak így az űrbe.

Szived – a szived! – felsír szavam,
s álmodom, mint már százszor:
kincsről, mit nem vehet meg arany,
s mit megvehet: csillogásról.

/Ford.: Képes Géza/

Edgar Allan Poe: Nászballada


Ujjamra húzva a gyűrű,
hajamba fűzve a csokrok,
kösöntyűm drága művű,
ruháim selyme sűrű –
hogy is ne volnék boldog?

S az uram boldog velem együtt…
De hogy első esküje szólott,
kebelem titkon belerendült:
halotti harang szava csendült,
s fülembe a holt szava zendült,
ki a síkon a harcokon eltűnt –
s immáron örökre boldog.

De uram folytatta becézve
és szórta szememre a csókot…
Pilláimat álom igézte,
röpített el a síri vidékre,
s a holt D’Elormi –t idézve,
neki suttogtam megidézve:
„Ó, most vagyok igazán boldog!”

Elszálltak a szavak, a röpkék,
de az eskü örökre szólott,
s ha százszor is esküt törnék,
s habár a szivem beletörnék,
már ujjamon is van az emlék,
és hirdeti, hogy ki a boldog –
itt csillog-villog az emlék –
Ki mondja, hogy nem vagyok boldog?

Csak ébrednék valahára!
Azóta is hova bolygok.
Jaj, én, a szerelmes mátka,
megreszketek alva-járva,
hogy hátha, hátha, hátha
a boldogult lelke se boldog.

/Ford.: Mészöly Dezső/

Gérard de Nerval: Ábrándozás


Egy dal zsong bennem s nékem többet ér,
akár egész Mozart, Rossini, Weber,
vágyódó, vén ütem, borongva lépdel,
s titkos varázsa már csak bennem él.

Ha hallom, lelkem ifjuk kétszáz évet,
a trónon Tizenharmadik Lajos,
lankás vidék…az alkony épp megérett,
a domb arany, az ég aranyhabos,

s kővel szegett, nagy téglakastélyt látok,
lábát folyócska mossa álmatag,
körül hatalmas park, hunyó virágok,
a színes ablakok piroslanak.

S egy ablakban fönn épp egy dáma lebben,
sötét szem, szőke haj lobog felém…
talán egy másik, régvolt életemben
már láttam egyszer – s most emlékszem én.

/Ford.: Radnóti Miklós/

Gérard de Nerval: Fasor a Luxembourg-kertben



Eltünt a fürge ifju lány már,
mint egy madár, oly könnyedén:
kezében csillogó virágszál,
s új refrén szája szögletén.

Talán e lány szive felelne
szivemre még s már semmi más,
csak rebbenő szeme lehetne
éjem sötétjén villanás.

De nem – az ifjúságnak vége…
Isten veled, te röpke fény –
leány és illat, égi béke…
eltűnik – visszaint felém!

/Ford.: Radnóti Miklós/
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5