2009. június 30., kedd

Björnstjerne Björnson: Veszedelmes leánykérő

Hogy Aaslaug hajadonná serdült, Husaby fenekestül felfordult. Éjről éjre ott verekedtek-marakodtak a szállás legdelibb legényei. Szombat éjjel volt a legnagyobb dulakodás: de olyankor az öreg Husaby Knut le sem vette a bőrnadrágját, és nyírfahusángot tett az ágya elé.

- Ha már leányom van, hát meg is őrzöm - mondogatta.

Neset Tore zsellérfiú volt, de a népek csak azt beszélték, hogy mégis ő jár a legtöbbet a husabyi gazda lányához. Nem szerette ezt az öreg Knut, tagadta is, mindig azt mondta, hogy színét sem látta annak a legénynek. De a népek csak kuncogtak magukban, és azt beszélték, hogyha az öreg Knut odafenn, Aaslaug padlásszobájában kutatott volna, ahelyett, hogy a nagyszobában huzakodnék a többivel, akkor meglelte volna Torét.

Kitavaszodott, és Aaslaug a jószággal együtt a hegyi legelőre ment. Most, hogy rekkenő hőség ülte meg a völgyet, hűsen emelkedett ki a hegy rezgő párázatából, szóltak a kolompok, ugatott a kutya, Aaslaug meg kurjongatott, és fújta a havasi tülkét fenn a réteken - akkor fájt ám a legénynek a szíve, míg odalenn tekeregtek a földeken. És a legelső szombat este egyik a másik után lopódzott felfelé. De hamarabb lejutottak, mintsem felértek volna, mert odafenn a esztenánál egy legény fogadta a kapuban, és úgy helybenhagyta őket, hogy nem is felejtették el azután a búcsúszót: - Gyere csak máskor, kaphatsz még többet is!

Tudták is azt valahányan, hogy az egész gyülekezetben csak egyvalakinek van ilyen ökle, az pedig Neset Tore. Nem is tetszett a módos gazdalegényeknek, hogy ez a zsellérbak olyan fennen öklelődzik Husaby Aaslaugnál.

De nem tetszett az öreg Knutnak sem, mikor fülébe jutott, és úgy gondolta, hogyha senki más nem bír vele, hát majd ő meg a fiai megkísérlik. Knut akkortájt lassacskán már vénülni kezdett, túl volt a hatvanon, de azért még ölre ment a nagyobbik fiával, ha nagyon is csendesnek talált egy-egy mulatságot.

A husabyi esztenához egyetlen út vezetett, az pedig a husabyi tanya udvarán ment keresztül.

A következő szombat este Tore az esztenához indult, átlopódzott a tanyaudvaron, és már könnyebben lépegetett a csűr mellett, mikor egy legény derékon ragadta. - Mit akarsz? - kérdezte Tore, és úgy földhöz vágta a másikat, hogy csak úgy zengett. - Majd mindjárt megtudod - szólalt meg a háta megett másvalaki, az első támadó bátyja. - Ehol a harmadik - szólalt meg most az öreg Knut is, és ölre ment Toréval.

A veszedelem megsokszorozta Tore erejét. Hajlékony volt a teste, mint a fűzfavessző, az ökle csapása szinte égetett, minduntalan kisiklott ellenfelei markából, és oda sújtott, ajol legkevésbé várták. Ha ledöntötték, talpra ugrott: no, végül is elagyabulálták, mégpedig tisztességesen, de az öreg Knut sokszor mondogatta azóta, hogy markosabb legénnyel még nemigen kötött ki. Addig dulakodtak, mígnem már vér folyt, de ekkor elkiáltotta magát a husabyi gazda: - Megállj! - majd azt mondotta még: - Ha jövő szombat este megmenekülsz a husabyi ordastól meg a kölykeitől, tiéd a leány!

Tore valahogyan hazavánszorgott, odahaza pedig lefeküdt. Sokat beszéltek a szálláson a husabyi verekedésről, és mindenki azt kérdezte: - Mi keresnivalója volt ott? - Csak egyvalaki nem kérdezte azt, mégpedig Aaslaug. Nagyon várta a legényt azon a szombat estén, mikor pedig megtudta, hogyan járt az ő apjával, csak leült, sírva fakadt, és így szólt magában: - "Ha Tore nem lesz az enyém, semmi örömet sem lelek többé a világon."

Tore egész vasárnap feküdt, és hétfőn is úgy érezte, hogy még nem kelhet fel. Kedden nagyon szép volt az idő. Éjszaka esett, friss zöld zsendült a hegyen: az ablak nyitva volt, lomb illata áradt be: kolompszó hallatszott a hegyről, és valaki kurjangatott odafenn - ha az anyja nem ült volna odabenn, Tore sírva fakad tehetetlen bosszújában.

Eljött a szerda: Tore még mindig feküdt: de csütörtökön már úgy érezte, hogy szombatig talán erőre kap: pénteken fel is kelt. Most aztán eszébe jutottak Aaslaug apjának szavai: - Ha jövő szombat este megmenekülsz Knuttól meg a farkaskölykeitől, tiéd a leány! - Egyre a husabyi tanya felé tekintgetett. " Ott megint csak elpáholnak" - gondolta magában.

A husabyi esztenához csak egyetlen út vezetett, amint már mondottuk, de aki legény volt a talpán, éppenséggel feljuthatott oda, még ha nem is járt az egyenes úton. Ha körülevezte az előreugró nagy szirtet, és a hegy túlsó oldalán kötött ki, akkor onnan is feljuthatott: az igaz, olyan meredeken, ahol még a kecske is üggyel-bajjal jár, pedig a kecske nem ijed meg a hegytől.

Eljött a szombat, és Tore reggeltől estig odakint ődöngött. Ragyogó szép volt az idő: úgy tűzött a nap, hogy csak úgy sercent a lomb, és szakadatlanul hallatszott a hegyről a hívogató kurjongatás. Tore még ott ült a ház kapujában, mikor már leszállóban volt az este, és ködpára gomolygott felfelé a réteken: feltekintett a hegyre, de ott minden csendes volt, azután a husabyi tanya felé nézett, majd eloldotta a csónakot, és körülevezte a szirtet.

Napi munkájának végeztével Aaslaug ott ült az esztenában. Arra gondolt, hogy Tore nem jön fel ezen az estén, de helyette annál többen jönnek majd: és hogy erre gondolt, eleresztette a kutyát, és senkinek se mondta meg, hová megy. Olyan helyre ült le, ahonnan az egész völgyet belátta, de azután felszállt a köd, és Aaslaug valahogy nem is szívesen nézett arrafelé. Tovább ment hát, és anélkül, hogy meggondolta volna, átkerült a másik oldalra. Ott leült, és nézte a fjordot: nyugalmas, jó érzés volt elnézni a sima víztükör felett.

Ültében dalolni kerekedett kedve: hosszan elnyúló nótába kezdett, hangja tovaterjedt a csendes éjben. Aaslaug örült a tulajdon hangjának, új nótába fogott hát, mikor az elsőnek végére ért. De mikor a másodikat is végigénekelte, úgy rémlett neki, mintha valaki odalentről válaszolna. " Ugyan mi lehet ez?" - gondolta magában Aaslaug, odalépett a meredély szélére, és átölelt egy karcsú nyírfát, melynek lombja már a szakadék fölött rezgett: lenézett, de semmit se látott. Csak a fjord sima vize volt odalenn, még madár sem repült felette. Aaslaug leült, és megint nótába kezdett. De most aztán valóban felelt valaki odalentről, ugyanazon a hangon, de erősebben. " Mégiscsak kell ott valakinek lennie." Aaslaug felugrott, és megint a szakadék fölé hajolt. És akkor meglátott odalenn egy csónakot a hegy lábánál kikötve: aprócska kagylónak látszott csupán. Aaslaug tekintete feljebb hatolt, és egy piros sapkán akadt meg: egy férfi igyekezett a csaknem sima sziklán felfelé. " Ki lehet ez?" - tűnödött Aaslaug, eleresztette a nyírfát, és hátrahőkölt.

Nem mert felelni a saját kérdésére, noha tudta jól, ki jön ott. Levetette magát a fűbe, két kézzel görcsösen belékapaszkodott, mintha csak őneki kellett volna ügyelnie arra, hogy vissza ne csússzék. Mikor a fűcsomó meglazult, Aaslaug felsikoltott, és csak még görcsösebben kapaszkodott. Imádkozott a Mindenhatóhoz, hogy segítse meg Torét, majd az jutott eszébe, hogy Tore vakmerő útjával istenkísértésre vetemedett, ezért hát nem is várhat az Istentől segítséget. " Csak most az egyszer - könyörgött Aaslaug -, csak most az egyszer segítsd meg!" - és átölelete a kutyát, mintha csak Tore volna: szorosan tartotta, és végighempergett vele a füvön: végtelenül hosszúra nyúlt az idő.

De egyszerre csak kitépte magát a kutya. - Vau, vau! - csaholt a szakadék felé, és a farkát csóválta. - Vau, vau! - csaholt Aaslaug felé, és felugrált rája két első lábával: - Vau, vau! - megint csak a szakadék felé, és akkor egy piros sapka bukkant fel a meredély szélén, és Tore Aaslaug ölébe rogyott.

Egy hosszú percig mozdulatlanul hevertek ott. Megszólalni egyikük sem mert, amit pedig később beszéltek, abban nem volt sok értelem.

Hanem amikor az öreg Husaby meghallotta ezt, olyasmit mondott, amiben ugyancsak volt értelem: úgy az asztalra sújtott, hogy zengett belé a ház: - Ilyen vő kell nékem, az övé legyen a leány!

/Ford.: Kemény Ferenc/

Reményik Sándor: Egy virág úszik...

Egy virág úszik végtelen vizen,
Ringatja szelíden az ár.
Ősszel fogant, ugaron termett,
Nem tudja, mi a nyár,
Egy álom úszik végtelen vízen,
Ringatja szelíden az ár.

Valaki áll egy kőhíd magasán,
És a kezében volt egy kis virág,
Ősszel termett, ugaron nőtt virág,
És a szívében volt egy álom,
S a vándor szólt:
"Mit érek véle, ha valóra váltom?

Ez álomnak itt nincs otthona, háza -
és ez a virág túlon-túl fehér:
Az élet neki rút, s törékeny váza.

Ez az álom
Se másnak, se nekem ne fájjon,
Ne hulljon erre senki könnye
És hervadó szirmához mi sem érjen
Még egy imakönyv se!


A virágot a folyóra bocsátom,
A szent, örök folyóra,
A tengerhez hadd vigye közelebb
Minden hullám és minden óra,
Lehullatom a szent, örök folyóra.

Tartsa meg öröknek az örök víz,
És viruljon a tenger közepén,
Mint őszi pompa, s mint tavaszi dísz!"

S úgy lőn.
A vándor ott maradt, a hídon állva,
És a virág - elment - az óceánba.

Reményik Sándor: Add a kezed...

Add a kezed, így szépen, csöndesen,
Nyugodtan add.
Sima, ragyogó tükör a szívünk,
Nem vet hullámokat.

Add a kezed, ilyen jó hűvösen.
a csóknak édes mérge
Megmérgezné a nyugodalmunkat,
Ha hozzánk érne.

Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe',
Innen hova hághatna még a láb?
E csönd, e béke: ez itten a csúcs -
És nincs tovább.

Add a kezed: lenn lakodalmas nép,
Mirtusz menyasszonyfőn:
A mirtuszt édes, irigyled-e még
Itt, e kopár tetőn?

Add a kezed, itt fenn, hol semmi nincs,
S a zuzmó tengve él,
A lelkünket a nagy csend összehajtja,
Mint két ágat a szél.

Add a kezed, látod, lemegy a nap:
A nappal szembe
Nézzünk így, győzelmesen, szomorún,
Kezed kezembe.

Add a kezed, egy percig tart csupán
Ez az igézet -
Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,
S több, mint az élet!

Reményik Sándor: Csillag a víz alatt

Ott lenn, a víz alatt
Egy másik, mélyebb ég:
S hogy kisimult a tükör:
Ezernyi csillag ég,
Ragyogj, ragyogj,
Te vízalatti ég!

Ragyogj, ragyogj,
Te örök Ideál,
Tőled el nem választ
Sem élet, sem halál,
Ragyogj, ragyogj, örök-idegenül,
fenn is, lenn is elérhetetlenül,
Ragyogj, ragyogj!

Ragyogj, ragyogj,
Örökkön tiszta kép
E lélek vízalatti, mély egén.
Én már tudom: Csak azt nem vesztem el,
Amiről sose mondhatom: enyém.
Ragyogj, ragyogj,
Éjféli Csillag, lelkem mély egén.

Reményik Sándor: Csipkerózsa

A vártoronyban szűzi csend,
A pergő rokka elpihent,
Áll az idő s nincs benne óra,
Királyfi, átkozott kezed
A tüskerácsra mér' teszed?
Most boldog Csipkerózsa.

Százévig nőtt a lángsövény,
Mögötte nincs könny, vágy, remény,
Semmi, csak boldog álom,
A gonosz tündér jót akart.
Herceg, ez álmot ne zavard,
Ne lássanak e tájon!

Alszik, tán rólad álmodik,
Lovag, van bátorságod itt
Álmához mérni rongy-magad?
Az Élet vagy, te átkozott,
A bűnt, a bajt, a jajt hozod
S kezedhez szenny tapad.

S ha vágynál mégis törni át,
Találj szemben ezer halált,
Szívedbe tüske törjön,
Vérzőn szakítsd a lángfalat
És úgy maradj a vár alatt,
És szomjúság gyötörjön.

S Te csak aludj, kis Csipkerózsa,
Áll az idő, nincs benne óra,
Sorsod nem mostoha,
Az álmod szent,
A rokka elpihent,
Aludj, ne ébredj fel soha!

2009. június 29., hétfő

Victor Hugo: Mivel ajkamhoz ért

Mivel ajkamhoz ért szinültig telt kelyhed,
és sápadt homlokom kezedben nyughatott,
mivel beszívtam és nemegyszer drága lelked
leheletét, e mély homályú illatot,

mivel titokzatos szíved nekem kitárult,
s olykor megadatott beszédét hallanom,
mivel ott zokogott, mivel mosolyra lágyult
szemed szemem előtt és ajkad ajkamon,

mivelhogy sugarát üdvözült főmre szórta
örökké fátyolos világú csillagod,
s nyaradból lehullt egy gyenge szirmú rózsa,
amelyet életem árja elringatott,

most azt mondhatom az időnek, míg tovább száll:
- Vágtass, ha jól esik! Az én időm örök!
Vidd hervadt csokrodat magaddal: szebb virágszál
nyílik lelkemben, azt soha le nem töröd!

Nem dönthetik fel a friss vízzel teli korsót
vad szárnycsapásaid. Minden hamud kevés:
lelkemnek lobogó máglyáját ki nem oltod!
Szerelmes szívemen nem győz a feledés!

/Ford.: Kálnoky László/

Victor Hugo: A nap ma fellegek között pihent le este

A nap ma fellegek között pihent le este.
Holnap jön a vihar, majd est, majd éj megint,
és hajnal, villogó fényét ködökbe vesztve,
s nap, éj - szökő időnk egy-egy lépése mind.

Vonulnak a napok, vonulnak csapatostul,
a tengerek színén, a nagy hegyeken át,
ezüst víz, s rengeteg fölött, mely zúgva bozsdul,
zúgva szeretteink halotti himnuszát.

S a szirtek homloka s a vizek arca folyvást
ráncos lesz, s mégse vén, és mindig zöld a lomb,
ifjodván szüntelen: és minden hegyi forrást
a végtelen folyó az óceánba ont.

De én, ki napra nap fejem mélyebbre hajtva
fázósan járok itt, ünneplő ég alatt,
én elmegyek, s a nagy, tündöklő-fényű, tarka
világban semmi sem érzi hiányomat.

/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/

Victor Hugo: Megnyugtató látvány

Minden sugárzó és vidám ma.
Most sző a fürge lábú pók
a tisztaselyem tulipánra
csipkét, színezüstből valót.

A reszketeg szitakötőcske
nagy gömb-szemmel lesi magát
a tükrös tóban, hol nyüzsögve
rajzik egy rejtélyes világ.

Úgy tetszik, ifjodik a rózsa,
a bíbor bimbóval rokon,
s csupa gyönyörrel szól a nóta
a csupa napfény ágakon.

Szól a madár. Urát dicsérve,
ki tiszta szívekben lakik,
s rávonja a kékszemű égre
a hajnal láng-szemhéjait.

Hol elhal minden lárma lágyan,
a fák közt őzgida suhan,
s az ékszertartó, zöld mohában
bogár ragyog, élő arany.

Lankadt a hold, sápadt a napban,
mint víg, lábadozó beteg,
opál-szeméből hullva, lassan,
lágy égi édesség pereg.

Csókolva száll a violára
s a vén falig vonja a méh:
moccantja a forró barázda
vak csíráit a nap felé.

Minden él, s minden a helyén van,
tárt ajtóban sugárnyi nap,
futó víz, ingó árnykaréjban,
zöld lomb felett kék boltozat.

A síkság boldog fénye villog,
a fű virít, a lomb susog.
- Ember! ne félj! tudja a titkot
a természet és mosolyog.

/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/

Victor Hugo: Mert minden földi lélek

Mert minden földi lélek
valakibe
átszáll, mint illat, ének,
láng vagy zene:

mert minden élet annak,
amit szeret,
rózsákat mindig ad, vagy
töviseket:

mert április a lombnak
víg zajokat
s az alvó éj a gondnak
nyugalmat ad:

mert vizet a virágnak
az ébredő
hajnal, cinkét a fáknak
a levegő,

s mert a keserű hullám
ha partra hág,
a földnek, rásimulván
csókokat ád:

én, csüggve karjaidban
az ajkadon,
a legjobbat, amim van,
neked adom!

Gondolatom fogadd hát -
csak sírni tud,
ha nincs veled s tehozzád
zokogva fut!

Vágyaim vándorolnak
mindig feléd!
Fogadd minden napomnak
árnyát. tüzét!

Üdvöm gyanútlanul és
mámorosan
hízelgő dalra gyúl és
hozzád suhan!

Lelkem vitorla nélkül
száll tétova,
s csak te vagy íme végül
a csillaga!

Vedd múzsámat, kit álma
házadba visz
s ki sírni kezd, ha látja,
hogy sírsz te is!

S vedd - égi szent varázskincs! -
vedd a szívem,
amelyben semmi más nincs,
csak szerelem!

/Ford.: Szabó Lőrinc/


Nicolaus Lenau: Őszi érzés

Zordan zúg a rengeteg,
csupa felleg a magasság,
szegény vándort a hideg,
vad viharok ostromolják.

Mint a szél ősz idején
zeng az erdők vadonából:
úgy fuvall a múlt felém
a boldogság ugaráról.

Megfakulva fönn remeg
még a fáknak néma lombja -
levelenkint lepereg
az erdei kaptatóra:

mind sűrűbben hulldogál,
ösvényemet eltakarja.
Jobb megállni végre már,
s holtan dőlni az avarba.

/Ford.: Rónay györgy/

Nicolaus Lenau: Pillantás a folyóba

Ha boldogságod elhagyott
és vissza sose tér már,
nézz a folyóba, nézd, ahogy
lenn hömpölyög a mély ár.

Nézd, nézd csak omló habjait,
s már gyászát nem is érzed,
bárhogy szeretted azt, amit
a szívedről letépek.

Nézz mereven a mélybe hát,
míg megered a könnyed,
úgy nézd útját, e fátylon át
az elfutó özönnek.

A szív sebét a feledés
majd behegeszti lágyan:
s tovasuhan a kínod és
a lelked is az árban.

/Ford.: Rónay György/

Nicolaus Lenau: A nádi dalokból

Naplemente van,
gyászos fellegek,
szél sír untalan,
sírva ellebeg.

Villám sápadón
száll az ég alatt,
képe lenn a tón
gyorsan átszalad.

Villám fényinél
téged látlak itt:
lengeti a szél
hosszú fürteid.

/Ford.: Babíts Mihály/

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Mult éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó:" ébredj a valóra."
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, ki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
a mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalban hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

(1933)

Kosztolányi Dezső: Paulina

Az Aventinuson volt egy kurtakocsma. Matrózok jártak oda éjszakánként s piros bort iddogáltak.

Paulina, a kis maszatos konyhalány hordozta a tálakat. Vörös haja volt és kék szeme. Egyszer, amint elhaladt egyik asztal mellett a pörkölt hallal, valami kappadóciai hajóács ijedten a tunikájához kapott és fölugrott.

- Hol a pénzem? Megloptak! Tolvaj - rivallt - tolvaj.

Kavarodás támadt. Közben a tolvaj - egy hajóslegény - kereket oldott.

- Ez volt - mondták többen s körülvették Paulinát.

A lármára az utcáról két praetori katona rontott be, csörrenő karddal: az éji őrség. Elővették a rabszolgalányt.

- Ide azzal a pénzzel.

- Nincs nálam.

- Akkor velünk jössz, babám.

- Nem - sikoltott Paulina -, nem. Én ártatlan vagyok - s meg se moccant.

- Indulj - vezényelte az egyik katona - az alacsony és kancsal - s úgy meglökte a lányt, hogy az kitántorgott az utcára.

Ott megint csak állt, mint a cövek.

Erre a másik katona - a magasabbik - a karjához ért.

- Ne nyúlj hozzám - ordította a lány. - Hagyj engem. Mert megharaplak.

A katona nevetett. De amikor megragadta a karját, hogy előretuszkolja, a lány ráugrott, mint egy vadmacska s végigkarmolta az orrát.

Most a kancsal próbálkozott. Paulina hirtelen feléje fordult. Arcul köpte.

- Disznók - sivalkodott s kibomlott vörös haja és izzott kék szeme -, disznók. Emberek, segítsetek. Emberek, én egész nap dolgozom, szegény vagyok, ártatlan, esküszöm az anyám sírjára, az édesanyám sírjára, ártatlan. Emberek, emberek.

Az emberek, akik a csöndes nyári éjszakában ballagtak, ámulva nézték a két zsoldost. Dulakodtak a lánnyal, ököllel-karddal verték. Mégse bírtak vele.

Aztán fölnyalábolták s úgy vitték.

- Dögök - üvöltött a levegőben, kalimpálva lábaival -, dögök. Öljetek meg. Gyilkoljatok. De én kikiabálom, hogy ez a ronda, ez a kancsal, múltkor a kocsmában meg akart ölelni. Gazemberek, gazemberek. Mindnyájan gazemberek. Minden zsoldos gazember. Az uratok Caesar is gazember. Caesar is gazember. Jupiter - hadonászott a kezeivel az üres égbolt felé.

A szörnyű ordításra, mely nem csitult Róma utcáin, fölébredtek az emberek. Hálóköntösben, papucsban csoszogtak a kapuk elé s hallgatták ezt a vad rikácsolást, a hangot, az óriás hangot, mely utcáról utcára haladt, a rabszolgalánnyal együtt. Sárga telehold lebegett a Colosseum fölött.

Amikor Mutius Argentimusnak, a sztoikus bölcsnek villája elé értek, a lány még mindig átkozódott, dühöngött. Hangja el nem rekedve rikoltozott az éjszakában.

A bölcs ezen kései órán Rufusszal, a költővel csevegett az atrium szökőkútjánál. Mind a ketten fölálltak a márványpadról s bámultak, míg a jajveszékelő némbert el nem cipelték. De hangját még ezután is sokáig hallották a sötét kis utcákból.

- Miért kiabál? - kérdezte a bölcs. - Mit akar?

- Igazságot - felelte a költő.

- Nevetséges - jegyezte meg a bölcs. - Minden indulat nevetséges.

- Minden indulat fönséges - szólt a költő. - Milyen fönséges volt ez a lány, milyen hatalmas. Aki haragszik, az, akinek igaza van, hatalmas. Ennek a lánynak is igaza lehet.

- Miért gondolod?

- Mert úgy haragudott.

- Mit ér vele? - kérdezte tűnődve a bölcs. - Az őrszobában majd agyba-főbe verik. Vagy el se jut odáig. Belökik a Tiberisbe.

- Az mindegy - mondta a költő. - Az igazság az utcán ment és ordított. Mi pedig meghallottuk a szavát. Fölriadtunk ágyunkból, nem bírtunk többé aludni, nem tudjuk folytatni előbbi vitánkat. Róla gondolkozunk. Az igazságról. Lásd, még mindig erről beszélünk. Ez is valami.

2009. június 28., vasárnap

Kaffka Margit: Litánia

Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda isten írta,
Mikor szívünkbe írta?

Én puha, fehér párnám,
Min nem nyughattam eddig.
Lelkem szép muzsikája,
Mit nem hallottam eddig.

Bölcsességgel írott könyv,
Mostanig nem tanultam.
Én friss-jó egészségem:
Mily soká beteg voltam!

Én reggeli harangszóm,
Szép napos délutánom,
Szelíd esteli lámpám,
Sűrű csillagos éjem. -

Ó, éjem, égem, kékem,
Te kedves kedvességem!
Csobogó, teli korsóm,
Friss hajnali harangszóm,
Csendes, nyugalmas álmom,
Napfényes délutánom!

"Szerelem" - ezt már írtuk,
Prózába, versbe sírtuk.
Szerelem: - olcsó szó ez!
Szerelem: - így ne hívjuk!
Apám vagy és fiam vagy,
A mátkám és a bátyám,
- Kicsiny, fészkes madárkám,
Ideál: szent, komoly, nagy, -
Pajtásom, kedvesem vagy!

Hittel és emberséggel
Első te, kit vállallak,
Kit szívvel, szóval vallak
És álmomba se csallak.
Kit bántani nem hagynék,
Kiért tán ölni tudnék.
Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda isten írta?

(1916)

Kaffka Margit: Színek és évek (részlet)

(...)
A kicsik elcsendesültek, álmukban szipogva a sírás után: mi némán ültünk a vacsoránál, és dúlt bennem a fojtott harag, mikor elnéztem, hogy forgatja kelletlenül a villát a pecsenyés tálban.

- Megeheti: - szóltam rá végre, tán rekedten az indulattól - jó az! Néhanapján leereszkedhetik efféle granszenyőr is a mi szerény házi konyhánkhoz.

- Mit akar megint, Magda? - kérdezte rám meredve, határozatlanul és reszketeg kezében megállt a villa.

_ Semmit! Csak az a megjegyzésem, hogy tízszeres pénzére se evett sokkal különbet a tegnapi pezsgős vacsorán, ahol ilyen jól elrontotta az étvágyát.

- Mi baja velem, kérem? Hát már a falatot se nyelhetem le itthon gáncsolódás nélkül? Vétettem magának?

- Nekem? Dehogy ! Semmi közöm hozzá! A maga pénzét költi: no, mondja hát, a maga kifizetetlen legénykori számlái fedezetét, a maga adóhátralékját, az ügyvédi kamara tagsági díját, amiért ma is jött, láttam, figyelmeztetés: és mindent, a parasztok bélyegköltségét is: ezeknek a boldogtalan kis férgeknek a ruhára, iskolára valóját...

- Meg a maga dominiumát is...mért nem mondja? A tőzeguradalmakat, sulyomerdőket, csíkcsordákat: holdbeli szőlőskerteket? Igen, én már ilyen gazember, haramia, másokon élősdi vagyok! És ezt maga mondja nekem, Magda! Meri mondani?

- Más nem is mondhatja. A drága eszem-iszom cimborák, a boroskancsók, a megyegyűlésező falusi jófélék nem is mondják bizonyosan.

- Mit beszél ostobákat? Különben is a maga rokonai azok egytől-egyig. Becses fajtája, mit kisebbíti?

- Már az igaz, nagyon a kegyükbe esett. Persze, tud velük inni bőven, a kasszírnékat is maga szerzi nekik, még hegedül is a rossz kezével, ha egyet szólnak, a Bankó cigány mesterségébe ártja magát.

- Hm! Barátnéjától, az ócskás asszonytól így értesült?

- Akárkitől! Azt hiszi, nem tud róla a fél város: amiért ki sem mozdulhatok, nem hallom meg a viselt dolgait. Szégyen! Maga a pojácájuk talán...Bezzeg nem szerették szegény Jenőt, mert különb volt náluk. Magát felkapták, pedig azt se tudják, honnan való, ki-mi volt a nagyapja még. De lezüllöttek ők is azóta, végüket járják, most már akármiféle ember jó nekik. Hol a régi gőg? Tíz évvel ezelőtt rá se néztek volna egy jöttmentre.

- Amilyen én vagyok. De hallja, most már vége legyen! Elnézek, amit lehet, de ha százszor szoptat is, az Istenit, aki bolond, menjen, csukassa be magát, van ott egynehány atyafia...

-Pfuj. Szégyellje! Ezt hánytorgatni!

- Maga kezdte. Azt mondta, potyafráter vagyok: tán a maga rokonai fizetik a vacsorámat. Na, tudja, ha én egy kortyot is lenyeltem más jóvoltából...

- Az a baj éppen. Tudom, elég bolond ahhoz. Kártyán is mindig veszít. Elég alávalók, hogy leülnek magával és elnyerik a pénzét egy ilyen koldus, tehetetlennek: mikor tudják, hogy a szegény családja nyomorogja ki otthon. Esztendőszámra ki nem mozdulhatok, nincs egy tisztességes rongyom.

- Miért nincs? Én ittam el azt is? Hol vannak hamar azok a dominiumok?

- Így csak olyan kötelességtelen léha gondolkozhat...egy ilyen zülött muzsikus...nem is férfi. Három gyermeke van, elfelejti? Hát miért dolgozom én véres verítékkel, ha még testiruhát se érdemlek?

- Amit énrám dolgozik, egy jó cseléd olcsóbban és panasztalanul tudná. A három gyerekit meg én akartam?

2009. június 27., szombat

Osvát Erzsébet: Melegebben süss, napocska!

Melegebben süss, napocska,
március van,látod!
Elfelejtetted jól megnézni
talán a naptárod?

Megérkezik a hosszú útról,
fázni fog a gólya.
Pedig neki szép hazánkban
van a nyaralója.

Készül a sok dalos madár
hozzánk vissza délről.
Gondoskodjál, jó napocska,
nekik eleségről!

Melegebben süss, napocska,
hogyha visszatérnek,
vidám daluk töltse be az
erdőt, mezőt, rétet!

Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz!

Egy szívnek, mely éppúgy fáj,
mint az enyém



Eredj, ha tudsz...
Eredj, ha gondolod,
Hogy valahol, bárhol a nagy világon
Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod.
Eredj...
Szállj, mint a fecske, délnek,
Vagy északnak, mint a viharmadár
Magasából a mérhetetlen égnek
Kémleld a pontot,
Hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.

Eredj, ha hittelen
Hiszed: a hontalanság odakünn
Nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
Hogy odakünn a világban nem ácsol
A lelkedből, az érző, élő fából
Az emlékezés új kereszteket.

A lelked csillapuló viharának
Észrevétlen ezer új hangja támad,
Süvít, sikolt,
S az emlékezés keresztfáira
Téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes sem hitte ezt,
Ki rab hazában élni nem tudott,
De vállán égett az örök kereszt
S egy csillag Zágon felé mutatott.

Ha esténként a csillagok
Fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
Meglátogatták az itthoni árnyak,
Szelíd emlékek: eszeveszett hordták,
A szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken túlra hordták...
Eredj, ha tudsz.

Ha majd úgy látod, minden elveszett:
Inkább, semmint hordani itt a jármot,
Szórd a szelekbe minden régi álmod:
Ha úgy látod, hogy minden elveszett,
Menj őserdőkön, tengereken túlra
Ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.

Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
Mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De itthon maradok.

Leszek őrlő szú az idegen fában,
Leszek az alj a felhajtott kupában,
Az idegen vérben leszek a méreg,
Miazma, láz, lappangó rút féreg,
De itthon maradok!

Akarok lenni a halálharang,
Mely temet bár: halló fülekbe cseng
És lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyújtózsinór,
A kanóc része, lángralobbant vér,
Mely titkon kúszik tíz-száz évekig
Hamuban, éjben,
Míg a keservek lőporához ér
És akkor...!!

Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De addig, varjú a száraz jegenyén:
Én itthon maradok.

1918.december 29.

Heinrich Heine: Napok, órák, ezredévek

Napok, órák, ezredévek
csigalassan mendegélnek:
szürke szörnycsigák csapatja
hosszú szarvát nyújtogatja.

Néha aranyszínű, drága
sugár hull a pusztaságba,
a köd sűrű tengerébe,
mint kedvesem szeme fénye.

Csak egy pillanatra villan
az öröm, és már elillan,
s én maradok, visszanyomva
irgalmatlan nyomoromba.

/Ford.:Kálnoky László/


Bényei József: Van Gogh



Feje lobogó napraforgó
lángja-sincs tűzben ég el
Szállni tanulnak a borok
reszkető nyári fényben

Kórházkapuk rácsa sötétlik
bélyeg-vörös a Nap már
Homlokra sütött pecséttel
tüzet iszik a Napnál

Osvát Erzsébet : Este,éjszaka,hajnal

A kicsi kertre
leszállt az Este.
Álomport hintett
virágszemekbe.

Éjszaka lép be.
Nesztelen lépte.
Útját csillagok
ezre kísérte.

Rózsaszín arccal
ébred a Hajnal.
Harmatot szór szét
kópés kacajjal.
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5