Google+ Followers

2015. november 19., csütörtök

Z. Tábori Piroska: A vizi tündér


Volt egyszer egy szerencsétlen molnár. Olyan szerencsétlen volt, hogy akármihez kezdett, semmisem sikerült néki. Elkeseredésében kiment a tó partjára, gondolta, beleugrik és azzal vet véget a sok bajnak, nyomorúságnak. Amint ott áll a parton, hogy elbúcsúzzék Isten szép világától, gyönyörű szép tündér jelent meg előtte. Kérdi a tündér: - Mi bajod molnár? – Elmondja a molnár, hogy milyen szerencsétlen. Azt mondja a tündér, sohse búsuljon, ő majd segít rajta, lesz annyi pénze, hogy még meg is sokallja. Cserébe csak azt adja néki, ami a házában a legfiatalabb. A molnár tudta, hogy a macskájának reggel született hat kis fia, odaigérte hát a tündérnek. Hanem mikor hazament, akkor ijedt csak meg! A kapuban várta a legénye, nagy örömmel messziről kiabálta már, hogy a molnárnénak kis fia született.

A tündér megtartotta, amit igért, a molnárékhoz beköszöntött a szerencse. Amihez fogtak, pénz lett belőle. És a gyerek is szépen nőtt, úgy látszott, hogy a tündér megfeledkezett róla, mert nem jött el érette. Szép, deli legény lett, de olyan feleséget is keresett magának, akinek nem akadt párja. Aranyhaja a földet seperte, ha kibontotta. Boldogan is éltek, nagyon szerették egymást, semmi híja sem volt boldogságuknak. Hanem egyszer, amikor a fiatal férj a tó partján sétált, valami gyönyörű éneket hallott a vízből. Lehajolt, hogy megnézze, ki énekel, hát két fehér kar nyúlt ki és behúzta a vízbe.

Kereste a felesége, összejárt érte erdőt, mezőt, hiába. Leült a tó partjára és ott siratta az urát. Amint ott sír, apró zöld béka ugrott az ölébe. Az asszony nem kergette el, megsimogatta, még legyet is fogott neki. Akkor azt mondja a béka: - Jó tett helyébe jót várj. Tudd meg, hogy az uradat a vizi tündér tartja fogva. Akarod-e megszabadítani? – Feleli az asszony: - Már hogyne akarnám! – Akkor vágd le tőből az aranyhajadat, fonj belőle hálót, terítsd a tóra és várj.

Az asszony nem sokat gondolkodott, levágta a haját tőből, hálót font belőle s a tó vizére terítette. Hát egyszer csak felbukkant az ura, magára borítja az aranyhálót, jött utána a gonosz tündér is, de nem tudott keresztül nyúlni a hálón, hogy visszahúzza. A férfi kiugrott a vízből, hazament a feleségével, de bizony többet sem ment a tónak, hiába énekelt a gonosz tündér olyan szépen.


Váci Mihály: Búcsú és üdvözlet


Őrházikók, már elmaradtok,
bocsássatok meg énnekem:
te búzatáblán felaranylott
ragyogás, ne hívd a szívem.

Maradjatok mögöttem lombok
szárnya alá fészkelt jajok,
ti legelők alkonyatba bomlott
távlatai, kihúnyjatok.

Elvesztem – mint hívő a mennyet –
a gyalogutak ihletét:
térdelhetek! – már nem születnek
jászolban megváltó igék!

Kivész lelkem őszi tarlóján
napszámba menők lábnyoma.
Nem menetel a szívemen már
az aratók szíjbocskora.

Ó, nyomorult, gazdag szegénység!
Mesebeli nyomorúság!
Bibliai legendaként élsz
imádó lelkemben tovább.

Mint Galilea méz mezőit
Jézus – zokogva hagyom el
tájad, mely majd ragyogva őriz
alkonyi porfelhőivel.

A pásztorok, ácsok fiát most
várja a törvény temploma,
áldja s felfeszíti a Város
nehéz keresztútjaira.

Siratom ifjúságom táját,
áldom Ünnepi Városom,
hová én sem hoztam megváltást,
s ahol én is elkárhozom.

Lator László: Emlékezz hát


Ó álmaimban aluvó!
Szemed pillája rebben,
Mint méz a sejtben, felragyogsz
szétszórt emlékeimben.

Emlékezz hát! A túlnehéz
homályban hogy hajoltunk
egymás felé, hogy készülődött
változhatatlan sorsunk.

Felém hanyatlott homlokod,
s önnön szándékom ellen
csókoltam idegen fejed
fájdalmas szerelemmel.

Mint kimerült menekülő,
ha lélegzete fárad,
úgy érzem, szinte fojtogat
mellembe gyűlt hiányod.

Mert minden tefeléd sodor,
akármi lesz a vége.
Nem védem már magam, s magad
te is hiába véded.

Emlékezz hát! A jeges éj
üres örvénye érint.
Fejünk felett a zord idő
vad látomása érik.

Zelk Zoltán: Hóvirág


Jó, hogy látlak hóvirág
Megkérdezem tőled
Mi hírt hoztál? Mit üzensz
erdőnek, mezőnek?

Szedd a szárnyad szaporán
vidd a hírt madárka
Útra kelt már a tavasz
itt lesz nemsokára.

Juhász Ferenc: Koraesti ének

                                                       
                    
Szeretek én így, munka után, amikor elnehezűl
a kar és komor háborgásaiban elcsitul a lélek,
könyökleni még sokáig szótalan, a füst kis lobogói
mellett, lassan elmerengni, mikor a fák már feketéllnek.

Amikor a szelíd, koraesti fényben a nehéz, rézből
vert levelek lélegzetét hallom, s köztük mint szív kigyúl
s verdes az első piros csillag, s az úton lágy döccenéssel
rengeti feszes tőgyét a csorda, amikor lealkonyúl.

Ha arcomra pöccen egy-egy estéli bogár, múlatok rajta,
fölemelem, s útjára küldöm a búgó kicsi vándort, az esti
homálynak, s figyelem, ahogy röpül, mint pici lámpás,
s nekiszáll a nagy éji sötétnek, szerelmes párját keresni.

Keresni téged, így indultam én is, a mellemen átparázsló
szívvel, vakon, de tudtam, egyszer mégis megtalállak!
Nem rejthet el a sötét két egy-fényű bolygót,
testvér-vonzású testet a kéken lehulló esti árnyak.

Virrasztani így, még munka után, szeretek merengni,
hallani, hogy kezedtől az este lágy zajai szállnak,
a férfi-felelősség súlyát mérni bennem, s figyelni lassan
szárnya csattogását, részeg rikoltását a ködben elhúzó
vadmadárnak.


Juhász Ferenc: Fecske


A tintakék égbe,
mint suszterszögecske
fúródik a kemény
magasba a fecske.

Csapkod, cikkan, s ahogy
megvillan a teste,
elolvad, mint kézben
jégeső-szemecske.

Szabadság madara,
bársonyszárnyú lélek,
ó, de boldog vagyok,
hogy szabadon élek.

Nézem most a fecskét,
kiáltok repesve:
ni, hogy cikkan, röpdös,
testvérem, a fecske.

Anyám, kinek gyönge
szívéből szakadtam,
rabnak szült, - már dalom
szállhat szabadabban.

Este, mikor szagos
párnámra feküdtem,
s nyakig az örömbe
bújva elmerültem,

az ablakon át, mint égő
búzaszemecske,
csillag szállt az égről
kemény tenyerembe.

Vele beszélgettem,
halkan, énekelve,
s megláttam a tükrön,
ott alszik a fecske.

No, te égi pajtás,
gyermeke a rendnek,
fészek helyett most a
szívemen pihensz meg?

Szóltam, s odavettem
magamhoz az ágyba, -
pötty szívével vert a
szívem dobogása.

Reggel, ahogy lángban
lobogott az ablak,
a fecske kiröppent,
nekiszállt a napnak.

S én szóltam, szabadság
forró szerelemben,
soha, soha, soha
ne veszíts el engem!

2015. november 4., szerda

Z. Tábori Piroska: A két púpos



Élt egy faluban két púpos ember. De másban aztán nem hasonlítottak egymásra. Egyik vidám, jólelkű, dolgos ember volt, a másik meg irigy, kapzsi, mogorva, rest.

Egyszer a vidám emberke kiment az erdőbe gombát szedni. Szedett is tele kosárral, de nagyon elfáradt, lefeküdt hát egy nagy fa alá aludni. Úgy elaludt, hogy csak csillagos éjszaka ébredt fel, akkor is csak valami vidám muzsikaszóra. Nézi, hogy ki muzsikál itt az erdőn, hát látja, hogy egész sereg manó énekel, táncol a fák között. Tücsök hegedült nekik, dongó brummogott hozzá, a sok apró manó meg járta. A vidám emberkének nagyon megtetszett a dolog, odaperdült közéjük és bizony eljárta a kállai kettőst! A kis manók nézték, nézték, az oldalukat fogták, úgy nevettek rajta. Mikor elfáradt, mindenféle jóval megvendégelték s azt mondták neki, hogy holnap éjjel is eljöjjön ám! A vidám emberke meg is igérte, hogy eljön. Csak a manók királya nem hitte el. – Tudod mit, - mondta néki – hagyd itt a púpodat zálogban, akkor elhiszem, hogy eljössz! – A kis emberke jót nevetett, otthagyta a púpját és hazament.

Kérdik tőle otthon, hová lett a púpja, el is mesélte, mi történt vele az erdőben. Meghallotta ezt a másik púpos is, rögtön megirigyelte és elhatározta, hogy ma éjszaka ő is elmegy az erdőbe, a manók közé. Hadd szedjék le az ő púpját is!

El is ment, meg is találta őket, de olyan ügyetlenül táncolt, hogy a manók királya megharagudott, és haragjában még a vidám emberke púpját is a hátára ragasztotta. Most már két púpja volt és még mogorvább, még irigyebb lett, a faluban pedig mindenki nevetett rajta.




Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5