Hát többé soha tőled nem lehet
szabadulnom?
Követsz a tenger árján, utánam jössz az
úton,
a jéghegyekre csilló lábnyomod rátapad,
s a zúgó vizesésből kihallom hangodat.
Akármire vetem rá szemem, csak
visszaborzaszt,
félek meglátni arcod, és vágyam mégis oly
nagy.
Hálátlan! Most, hogy engem égig nyúló hegyek
szakadékai nyelnek, s a sűrü fellegek
között, a végtelen jég honában megpihenve,
letörlöm azt a könnyet, mely fentről hull
szemembe,
s északi csillagokra várok a ködön át,
amelyek felidéznek téged s Litvániát:
hálátlan! Te talán most tánclépésben forogva
vegyülsz, mint bálkirálynő, vidám
sokadalomba,
vagy épp egy új imádod ült le csevegni
melléd,
vagy épp most gúnyolod ki a mi kettőnk
szerelmét!
Boldoggá tesz-e, mondd meg, hogy a lábad
előtt
rabszolgák sora térdel, s Úrnőnek hívnak
ők?
Hogy alszol és felébredsz ölében a
gyönyörnek,
fájó emlékezések téged sosem gyötörnek?
Vagy boldogabb lehetnél talán, én
kedvesem,
ha hű száműzetésem megosztanád velem?
Ó, e sziklás vidéken vigyáznék lépteidre,
az útnak fáradalmát dalommal édesítve.
Mily készséggel feküdnék a robogó patak
vizébe, hogy kövével ne sértse lábadat,
cipőd száraz maradna, átléphetnél az áron,
s száz csókom tenne róla, hogy kis kezed
se
fázzon!
Kunyhócska várna minket az erdő rejtekén,
leülnél ott, s köpennyel takarnálak be én,
pihennél, míg a méla pásztortűz lángja
lobban,
karom közt szenderegnél, a felébrednél
karomban!
/Ford.: Kálnoky László/
