A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lengyel költők. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lengyel költők. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. június 5., péntek

Jaroslaw Iwaszkiewicz: Érzelmes séta


Kincseinkre helyezve kezét a hallgatásnak,
megyünk, hallván a szürke vízfolyást alant.

Mint virágok, fejük ha az egymáséra bágyad,
mint sárga fák, ha kondul az őszi gyászharang.

Pusztákat aranyoz meg az őszi nap. Il neige
d'adorables paleurs...(Ez Samain, emlékezel?)

A partnál, a haboknak ólomkörén remegve,
kettőnk sóhaja g-moll arpeggiókban vesz el.

/Ford.: Kálnoky László/

2015. május 1., péntek

Maria Konopnicka: Honvágy


Minek nekem messze tájak?
Tenger utján merre járjak?
Ott virult ki egész szívem,
hol a régi udvar híven
vissza-visszavár...

Minek nekem messzi gyönyör,
ha bánat öl, emlék gyötör?
Ha bús szívem otthon maradt,
s a vágy alatt majd meghasad,
bármi messze jár...

Járnék földön, járnék vizen, -
mindenhová hazám üzen:
honvágy emészti lelkemet,
felejtenem már nem lehet...
Méhkasom vár rég.

Bámul szemem, de hidegen.
Mit ér a táj, ha idegen?
Kék ég, mély tó, tündérsziget -
de otthon vár csöndes liget
s illatpárás rét.

Csupa-márvány házban járván,
eszembe jut a szivárvány,
mely ott vár rám egy part fölött,
hol kékes köd, mély mart között
gyors patak suhan.

Pálma rezzen, ám fülemben
kis pacsirták szárnya rebben...
Nem vágyódom fényözönbe,
csak dudolgatok tünődve:
merre és hogyan...?


/Ford.: Radó György/

Maria Konopnicka: Nem, míg élek...


Nem, míg élek, nem feledlek,
rétjeim s ti ringó berkek,
erdeim, zúgó nagy erdők,
csermelyek, csacsogva csörgők.

Fut, fut az út, ködbe veszve -
hol maradt egy hajlék messze?
almáskertjeink s a holdas
hegytetők hol bóbiskolnak?

Hol a hajnal-harmatozta
csöpp ösvény? most ki tapossa?
Szemem fürkészné a tájat,
s keserű harmatba lábad.

Fut, fut az út, ködbe veszve -
jaj, folyó sem tér  hegyre,
út sem akad idegenben,
hogy hazasegítsen engem.


/Ford.: Csanádi Imre/

Maria Konopnicka: Csillagok


Csillagok csodái,
fények, égi fények...
Jaj, szegény paraszt, ne
hidd, hogy neked égnek!

Az a fényes ott, mely
az erdő felett kél,
egy rengetegből, -
de ura a kastély!

Lentebb, az a másik,
az is csak egy úré,
tó fölött aranylik -
a plébánosunké!

A harmadik, oldalt,
ezüst száll belőle,
fény, ezüst guzsalyról, -
az a kántor őre!

Mintha hajnalodnék,
a menny velük oly dús!
Csak rád nem süt egy se,
te paraszt, te koldus!

Mondják: tündökölni
és őrködni minden
csillagot egyenlőn
gyújtott meg az isten.

Se paraszt, se úr nem
volt valaha, régen,
de mindenkinek volt
csillaga az égen.

A csillag, az úri,
díszlik tündökölve,
a paraszté, mint a
könny, lehullt a földbe!


/Ford.: Szabó Lőrinc/

Maria Konopnicka: Szabad cseléd


A szűk ösvényen, mely keskeny szalagként
rozs meg árpa közt fut kígyózva szét,
nyűtt gúnyájában, sápadtan haladt ép
a szabad cseléd.

Rossz volt ez az év: a vetés aranyján
ezüstostorú zápor cserditett,
s kínnal könnyezett a föld pelyvát s hitvány
szalmát, keveset.

Kunyhójából, mert késett adójával,
bucsútlanul űzték ki szegényt,
csak marék földet kötött be rongyába,
s vándorútra tért.

Csöndes derengés villogott a légben,
erdei síp szólt, a nap kelt fel ép,
megállt s könnyét letörölte ingével
a szabad cseléd.

Szabad: a gúzsból, mellyel összefűzve,
a dűlőn véres veritéke hullt,
föloldotta az alkotmány betűje:
egy cikkely lazult.

Szabad, mert nincs már, kinek odaadja
a zsilipnél az asztagot, a fát,
s elbujdoshatik viskójából, hogyha
nem bírja tovább...

Szabad: nem nyomja már más e világon,
csak, mi válláról csügg le, a kasza,
testét ruhája gönce lepi fájón
s léte nyomora...

Szabad: tavasszal elvitte az éhség
utolsó árváját, már az sem él...
vén ebe őrzi korhadt kerítését,
ott szűköl szegény...

Mért áll itt, hisz szabadabb a madárnál...
maga gondja már, hogy él-e, hal-e?
Akár megfullad, vagy munkába áll hát,
ki gondol vele?

S ha kitépkedi haját marokszámra,
hogy él? mit tesz? - ugyan mért kérdenéd...
s majd holttestét az árokban ki bánja...
hisz szabad cseléd.


/Ford.: Vidor Miklós/

Adam Mickiewicz: Marylához


Hát többé soha tőled nem lehet szabadulnom?
Követsz a tenger árján, utánam jössz az úton,
a jéghegyekre csilló lábnyomod rátapad,
s a zúgó vizesésből kihallom hangodat.
Akármire vetem rá szemem, csak
visszaborzaszt,
félek meglátni arcod, és vágyam mégis oly nagy.
Hálátlan! Most, hogy engem égig nyúló hegyek
szakadékai nyelnek, s a sűrü fellegek
között, a végtelen jég honában megpihenve,
letörlöm azt a könnyet, mely fentről hull
szemembe,
s északi csillagokra várok a ködön át,
amelyek felidéznek téged s Litvániát:
hálátlan! Te talán most tánclépésben forogva
vegyülsz, mint bálkirálynő, vidám
sokadalomba,
vagy épp egy új imádod ült le csevegni melléd,
vagy épp most gúnyolod ki a mi kettőnk
szerelmét!
Boldoggá tesz-e, mondd meg, hogy a lábad előtt
rabszolgák sora térdel, s Úrnőnek hívnak ők?
Hogy alszol és felébredsz ölében a gyönyörnek,
fájó emlékezések téged sosem gyötörnek?
Vagy boldogabb lehetnél talán, én kedvesem,
ha hű száműzetésem megosztanád velem?
Ó, e sziklás vidéken vigyáznék lépteidre,
az útnak fáradalmát dalommal édesítve.
Mily készséggel feküdnék a robogó patak
vizébe, hogy kövével ne sértse lábadat,
cipőd száraz maradna, átléphetnél az áron,
s száz csókom tenne róla, hogy kis kezed se
fázzon!
Kunyhócska várna minket az erdő rejtekén,
leülnél ott, s köpennyel takarnálak be én,
pihennél, míg a méla pásztortűz lángja lobban,
karom közt szenderegnél, a felébrednél
karomban!


/Ford.: Kálnoky László/

Adam Mickiewicz: A magányhoz


Magány, úgy futok hozzád, ahogyan a vízbe
a forró köznapok elől:
be jó, ha tiszta hűsöd végtelene szinte
kristályként körültündököl.

Gondolatban kilépek gondolataimból:
mint a hab, mely játszva zsong, oly
puha mind: üde bölcsőd áldva ringat,
s ha csak percekre is, altat.

Te vagy az elemem: ó, mért hűt ki az ár nagy
mélysége? mért borúl mint alkony az agyamra?
És mért kell szüntelen, mint a halnak,
madárnak,

feltörnöm a magasba, levegőre, napra?...
Fenn frisseség hiányzik, ahogy a meleg lenn:
örök számüzött vagyok mind a két
elemben!...


/Ford.: Szabó Lőrinc/

Adam Mickiewicz: Elfolytak a könnyek


Elfolytak a könnyek, a búsak, a dúsak,
gyermekkoromra, az épre, a szépre,
ifjuságomra, hősre, felhősre,
s a férfiu-létre, sötétre,
elfolytak a könnyek, a búsak, a dúsak.


/Ford.: Devecseri Gábor/

Teofil Lenartowicz: Az árva lelke


Árva kislegény megyen
erdőn, szántón, réteken.
Zúg vihar és dől eső,
s énekel csak s ballag ő.

Erdőn erdész odalép,
meg is szólítja eképp:
"Szerte nyomor, gyötrelem,
s énekelsz, te esztelen?!..."

"Jaj, sírtam én akkoron,
midőn hajszolt nyomorom,
midőn szegény árva, én,
fáztam kerítés tövén:
s egy vasárnap éjfelen,
haranglábnál odalenn,
tagjaim fagytól meredten,
Úr Jézushoz szállt a lelkem:
nagy nyomoromnak hideg
sírgödör véget vetett.
Gyászolt ősz, vén koldus ott,
eltemetett, siratott,
kis gyolcsba öltöztetett,
kis hideg ládába tett,
énnekem már mi se kell,
megyek a mennyekbe fel."

"Jaj, árvám, nincs egy dolog,
amit szánsz, hogy itt hagyod?"

"Szánom csak a tág mezőt,
hol ibolya, rózsa nőtt,
szánom a bukó napot,
mely a vizen csillogott,
meg a fűzfasípomat
zöldellő tölgylomb alatt."


/Ford.: Majtényi Zoltán/

Teofil Lenartowicz: Kányafa


Kányafa széles levele serken,
kék patak partján nőtt a ligetben,
itala harmat, szapora zápor,
gyöngyös a május napsugarától.
Július dísze, vörös korállja
befonva gallya lenge hajába.
Magát leányként ékesitette,
mint a tükörbe néz a vizekbe.
Fésülte fürtjét szellő naponta,
szemét a harmat permete mosta.
Ama forrásnál, kányafa mellett,
fűzfasípocskát Jasio metszett,
s fútta sokáig árva keservben,
hol a forrásnál kányafa serken,
s dudolt magában:" oj dana, hajja..."
hajnali harmat reszket a hangra.
Kányafa nagy, zöld levele serken,
s vár, hajadonként vár a ligetben,
Jasiót ősszel zöld láda zárja,
födi fekete keresztnek árnya.
Kányafa, lám csak, szánta szegényke,
levelét mind szétfútta a szélbe,
élő korállját a vizekbe szórta,
szépségvesztve szenved azóta.


/Ford.: Majtényi Zoltán/

2015. április 23., csütörtök

Jaroslaw Iwaszkiewicz: Az éjszaka könyvéből


II.

Ajándék a nyári este,
sajgó sebre csendes ír,
fényt derít a zöld berekre,
kéz a kézben kertbe hív.

De az éj az Isten kéme,
minden fája árny-sötét:
kertünk sebzi hófehérre,
emlékké a feledést.

/Ford.: Kerényi Grácia/

1932 Nyár

XXXVII

Csak mímelem én, hogy
nem félek az éjtől,
ablakomba ha állok,
a kinti sötéttől:

az égre nézni
kényszeredve tudok csak,
hol szörnyü felhők
s szörny-csillagok lobognak.

S a fa is amott
úgy feketéllik,
szemhéjam alá, az
ágyamba rémlik.

Kebledre bujok,
zengő szivedre:
nyugodt fák és éjszakák
susognak benne.

/Ford.: Kerényi Grácia/

Jaroslaw Iwaszkiewicz: Látogatás ifjúkorom tájain


Nedves, hideg ég, súlyos felhőrajok
úsznak rajta kevélyen az ősz hattyúiként,
eljöttem hát megint, hogy még egyszer a halott
táj képét viszontlássam, vajon meghat-e még.

Fájdalom, bánat nélkül nézem a patakot,
hol egykor csapatostul nyüzsögtünk meztelen,
új vetéstől zöld tarlót, a ligetet amott,
felszökkent fák sorát túl bejárt ösvényeken.

Rogyadozik a ház már, a tölgy is korhadó,
erdővé vált a kert és nádassá az erek,
szittyós mező van ott ma, hol elterült a tó,
minden zug csöndesebb most, szürkébb,
idegenebb.

A kis folyó vizében elragadta a rég
izgalmas képet is, mely üvegén csillogott,
belőle mi maradt más, mint e felhők az ég
színén: e pelyhező és riadt madárrajok.

Elmerült. Bezárult. Vége. Örökre vége lett.
Vagy visszatarthatom tán e víz áradatát?
Fusson oda, ahol mind elvesznek a vizek,
más nap kel, és leroskad a régi, tűnt világ.

S amíg itt idegenként nézem, mint szendereg
zöld bundában a fenyves, kezdem megérteni:
mint múlt szerelmet látom, fakó kisértetet, -
kedvesebb már a friss szél s a holnap képei.


/Ford.: Vidor Miklós/

Antoni Slonimski: Dél Keresztje


A kikötői csapszék, hol ittam, csak mese.
Hazugság volt, hogy hallom Isten hívó szavát.
És szurokfáklya-fényben sem jártam még sose,
s éjjel ördög vagy angyal soha elém nem állt.

Soká s vadul szeretni - ez tőlem nem telik,
és hiányzik szivemből gyűlölség és harag.
Soha nem sírtam át még egy éjjelt reggelig,
és nem dobtam egyetlen kártyára sorsomat.

A bürökpoharat még nem markolta kezem,
senki sem döfte tőrét egyenest szivemig.
De szavak dallamába merülve csöndesen
e távol sivatagban utat vesztettem itt.

Élettől elszakadva, élettől részegen,
hazug szókkal menny-földet kötözök össze én,
átfoghatatlan, hűvös, bűvös terhem viszem
idegen távolokba a Dél Keresztjeként.


/Ford.: Vidor Miklós/

Julian Tuwim: Egy nap közepén


Ne csodáld csüggedésem: itt, e körbe
sivatag napom közepében állva,
remegek minden percért, minden árva
gondolatért: igeként testet ölt-e?

Hisz hallhatod: folyton kiáltok,
s üvöltésem pusztaságba vész el.
Isten rajtam is túlint kezével:
mindünkön, kik már élve holtraváltak.

S földre lök, és fölbukom zihálva,
visszhangtalan imáktól szörnyü tompa
szívvel, s ő - szép kis vigasz! - poromra
rázúdul a nap tűzoszlopával.


/Ford.: Tandori Dezső/

2015. április 6., hétfő

Wladislaw Broniewski: Fájdalom és dal


Az élet eztán még mit adhat?
Egy év? Kettő? Vagy több talán?
Gyász-hattyúk úsznak: gondolathad,
a Styx felé a Visztulán.

Tudtam, mit kell harapni, mellem
mi ellen kell feszítenem,
nem okoskodva építettem
a versem és az életem.

De mint a rozsda, tiszta szómat
úgy marta szét a fájdalom:
vak éjszakában elfutó hang,
riadt kiáltás lett dalom.

De ifjú dac van jajszavamban.
Ha sújt a villám, ám legyen!
E rongy világhoz egy szavam van:
a tagadás, a büszke nem!


/Ford.: Lator László/

Wladislaw Broniewski: Temetésem


Dehogy is vágyódom innen én el,
legtöbbem ez a táj a világon:
itt a Visztulával, a mazóvi széllel
zúgott el gyermekkorom, ifjuságom.

Ablakom előtt nyárfa, mezőség -
szívemig érzem: ez Lengyelország.
Homlokom itt veszi fényét, redőjét:
szavaim hadait itt toborozzák.

Ez a föld érti, ez várja
véresen is, ha fakadnak, a szókat,
repkényként melyek bár börtön falára
a verseimmel fölfonódnak.

Leghalkabb levelükkel a fűzfák
beszélnek hozzám itt meghitten.
Szívem itt érti mindennek a titkát.
Hol is halnék meg, ha nem itten!

Ha meghalok, jól takarj be, fedj be,
vén ismerősem, hű fekete földem:
gyászoló nyárfáid menetje
legyen a kiséret mögöttem.

S zúgják a Visztula fái helyettem,
lombjukban ezüst remegéssel,
mindazt, mit éreztem, szerettem,
s nem énekeltem én el!


/Ford.: Illyés Gyula/

Wladislaw Broniewski: Boldogság


Egy este, egy bizonyos, keserű
este óta mindinkább azt hiszem,
hogy számomra bizonnyal zöldszinű
a boldogság, a szerelem.

Nőjön hát bennem ez a zöld,
s vegyen körül, mint a rengeteg,
lesse sóváran a gyönyört -
legyen olyan, mint a te zöld szemed.

Legyen hát egész életem
tengerfenék,
ahol ezer algahajú
csodaszörny villan szerteszét,
s a zöld, zöld borzalom
mindent álomba von!

Olvasd ezt a mesét, ha akarod,
mielőtt szemed este lehunyod.
Boldogság?
Kapunk naponta egy mosolynyi fényt,
s küldünk cserébe egy-egy költeményt.


/Ford.: Szabó Lőrinc/

Wladislaw Broniewski: Kedvesem


Nem akarok költőien hazudni,
s látni kivánok, nem nézni csupán,
és melletted - nevetni és zokogni
örökre ezután.

Nézd, kedvesem, milyen fehér a táj,
s az égi kék, mint templom ível,
fuss - az öröm túlsó partjára szállj
a karcsu sível.

E rácstalan teremben nincsen árnyék,
s oly jólesik - mégis szűknek találom...
évezred óta elkerül az álom,
s tudod, aludni vágynék.

Gyújtsunk tüzet ott fenn a vártán,
nagy máglyát a hegy oldalán,
ha éhség lesz, ha tűzvész és ha járvány -
gondolj reám.

Úgy szeretem a hulló hó falát,
sz Orion átsüt a hókapun.
Nincs drótsövény. Az a part, odaát -
a krematórium.


/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/

Wladislaw Broniewski: Hozzám nőttél


Hozzám nőttél, mint fához a levele -
mit mondjak neked, élet?
Azt, hogy persze, természetesen -
lomb, le nem nézlek.

Mert ha fa, vagyis költő lettem,
levél nélkül nem élhetek,
akárhány út van, nem enyém egy sem,
én a magamén megyek,

buckán-gödrön,
pusztán át:
írj, de a földön
tisztán járj.


/Ford.: Kerényi Grácia/

Wladislaw Broniewski: Nekem úgy fáj...


Nekem úgy fáj minden perc, amit nem
hősiesen álltam,
minden perc, melyben már alig hittem,
testvérhez fűzi vállam.

S én csak nézek - magamba vagy az űrbe? -,
zokogva nézek,
míg versem selyemkendőjébe gyűlnek
az oktalan, vak kétségbeesések.

Nem megyek arra, amerre visz az ár,
nem!
A halál annyit lekaszált s lekaszál,
csak engem nem.

Egy szót mondanék - ha lehetne -,
ha véget ér kusza éltem,
Ankának, kedvesemnek:
éltem.


/Ford.: Kerényi Grácia/
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5