A szűk ösvényen, mely keskeny szalagként
rozs meg árpa közt fut kígyózva szét,
nyűtt gúnyájában, sápadtan haladt ép
a szabad cseléd.
Rossz volt ez az év: a vetés aranyján
ezüstostorú zápor cserditett,
s kínnal könnyezett a föld pelyvát s
hitvány
szalmát, keveset.
Kunyhójából, mert késett adójával,
bucsútlanul űzték ki szegényt,
csak marék földet kötött be rongyába,
s vándorútra tért.
Csöndes derengés villogott a légben,
erdei síp szólt, a nap kelt fel ép,
megállt s könnyét letörölte ingével
a szabad cseléd.
Szabad: a gúzsból, mellyel összefűzve,
a dűlőn véres veritéke hullt,
föloldotta az alkotmány betűje:
egy cikkely lazult.
Szabad, mert nincs már, kinek odaadja
a zsilipnél az asztagot, a fát,
s elbujdoshatik viskójából, hogyha
nem bírja tovább...
Szabad: nem nyomja már más e világon,
csak, mi válláról csügg le, a kasza,
testét ruhája gönce lepi fájón
s léte nyomora...
Szabad: tavasszal elvitte az éhség
utolsó árváját, már az sem él...
vén ebe őrzi korhadt kerítését,
ott szűköl szegény...
Mért áll itt, hisz szabadabb a madárnál...
maga gondja már, hogy él-e, hal-e?
Akár megfullad, vagy munkába áll hát,
ki gondol vele?
S ha kitépkedi haját marokszámra,
hogy él? mit tesz? - ugyan mért
kérdenéd...
s majd holttestét az árokban ki bánja...
hisz szabad cseléd.
/Ford.: Vidor Miklós/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése