2009. július 31., péntek

Alekszandr Puskin: Téli utazás

Fáradtan ragyogva játszik
a felhőn a holdsugár,
bús, rideg fényben ázik
és búsul a néma táj.

Trojkám repül a derengő
éjszakában a havon...
Egyhangúan cseng a csengő...
Bóbiskolok, álmodom.

És nótára gyújt a jámcsik.
Óh, hazai szép dalok!...
Boldogságról szól az egyik,
a másik meg sír, zokog.

Tűz sehol se! Mindenütt csak
hó és árny és szürkület:
közelednek, maradoznak
a csíkos mérföldkövek.

Megyünk...Nyina, holnap, óh, már
holnap látlak, kedvesem:
ülünk majd a kandallónál,
szívünk csordult szerelem.

S ha az óra éjfelet ver
nagy lustán, és a megunt
vendégsereg végre elmegy -
mi még együtt maradunk!...

Visz a szán...Bókol a jámcsik
a bakon. Hallgat a táj.
Fáradtan ragyogva játszik
a felhőn a holdsugár.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Alekszandr Puskin: A kert utolsó csokrai

A kert utolsó csokrai
szebbek, mint első bokrai,
reményünk, mely bús hervadás már,
láttukra éber s újra friss:
olykor a búcsú perce is
élőbb a víg találkozásnál.

/Ford.: Kardos László/

Alekszandr Puskin: Hogyha megcsal majd az élet

Hogyha megcsal majd az élet,
ó, ne sírj, ne lázadozz:
hagyd, hogy bármi bajba hoz:
lesz még víg napod, megéred.

Jobb jövőben él szived,
mert a mán sivár sötét ül:
percnyi minden - elsiet,
és ami elmúlt: egyre szépül!

/Ford.: Franyó Zoltán/

Alekszandr Puskin: A tengerhez

Ég áldjon, szabadság hatalma!
Utolszor hömpölygött felém
hullámaid kék áradatja.
Csillámlik rajtuk büszke fény.

Jó barát kínját így kiáltja,
ha végső órán búcsúzik.
Hívásod fájó mormolása
utolszor is még elbusít.

Vágyaim óhajtott vidéke,
hordozva titkos bánatom
ködökben, csendben mendegélve
hányszor bolyongtam partodon.

Szerettem hangjaid, a mélység
tompa neszét, az esti csend
óráit is, a végtelent,
robajod visszhangzó szeszélyét.

A békés halászcsónakot
veszélytől őrizted, kiméled,
tarajodon bátran suhog,
de hogyha bőszül szenvedélyed,
hajórajt süllyeszt el habod.

Elhagyni vágytam mindörökre
a mozdulatlan partokat,
térséged boldogan köszöntve,
költői pályán messze szökve
terajtad vándorolni csak.

Hívtál...de én bilincsben voltam,
hiába vontad lelkemet.
Zord szenvedélytől átkozottan
álltam a parton réveteg...

Sajnáljam-e? S most hova, merre?
Gondtalan új út hol nyílik?
Csak egy dolog hökken szemembe
elnézve tágas téreid.

Dicsőség síremléke, szikla...
Rideg álomtól, hatalom
árnyképeitől elborítva
ott haldokolt Napóleon.

Ott szenvedett ki elgyötörve.
Nyomában mint vihar szele,
eltűnt egy másik hős örökre,
lángész hatalmas szelleme.

Elment, a szabadság siratja.
Koszorút, mindent itthagyott.
Zúdulj csak, zord idő haragja.
Ó, tenger, ő volt dalnokod.

Arca tiédhez volt hasonló,
a te lelkedből lelkezett,
akár te, mély, nagy és busongó,
nem fékezhette senki meg.

A föld kihalt...Hová sodorna
hívásod ismét, óceán?
Mindenütt egy az ember sorsa:
jólét mögött strázsál mogorva
zsarnoki gőg, vagy tudomány.

Ég áldjon tenger! Nem felejtem
ünnepi szépséged sose.
Sokáig zúgni fog fülemben
morajod esti éneke.

Erdőknek, néma pusztaságnak
elviszem, véled telve még,
szikláid, öblöd, fényed, árnyad,
beszédes habjaid neszét.

/Ford.: Fodor András/

Alekszandr Puskin: Az élet szekerén

Megrakják néha roskadásig,
de a kocsi vígan repül:
a vén Idő ül a bakon
és hajt, hajt istentelenül.

Reggel beszállunk, nyaktörésre
készen, szívünk csak úgy röpít:
félre lustaság, óvatosság:
"Hajts - kiáltjuk -, az istenit!"

Délre alábbhagy a buzgóság,
a vad iram félholtra ráz:
nézzük a lejtőt, omladékot:
"Lassan - kiáltjuk , hé, vigyázz!"

Estére végre megnyugodna
az összezötykölt társaság,
s próbál a vackán elaludni...
de a kocsis csak hajt tovább.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Móricz Zsigmond: Férj és nő

A nemzetes asszony kiállott a tornácra és lekiáltott:

- Gergő...Gergő, az apád csillagát!...

A tehenes kidugta a fejét az istálló ajtaján, és felbámult a kúria felé.

A nemzetes asszony harsányan rivallt rá:

- Megfejtétek már azt a Bánffy-tehenet, abba a Csepizsajtárba?

A tehenes alázatosan integetett:

- Meg, nemzetes asszony, meg.

Evvel a nemzetes asszony megfordult és visszament a házba. Csepi Sebestyén elszörnyedve hallotta felesége szavát. Megvakarta a fejét, s nem szólott.

Éppen beretválkozott, s hirtelen nem tudta, hogy most mit vágjon el, a saját nyakát, vagy a feleségéét.

Mindenesetre olyan morózus arcot vágott, amilyet csak tudott. De ez csak egy pillanatig tartott, a másikban már erőt vett magán és felnevetett, mintha valami jó viccet hallott volna.

Az asszony keresztülment az ebédlőn, ahol az ura tisztogatta magát mosdótálból és a kis tükör előtt. Ez a kis szekrény-tükör is Bánffy-címert viselt, a felesége hozománya volt. A beretva, az az övé: azt ő vette húsz krajcárért.

A nemzetes asszony sárga volt a dühtől, különösen, hogy ez az ember még nevet az ő mérgén. Rá se nézett, mégis látta a fehér fogait, ahogy nevetett. Aljasság, kajánság, hogy még nevetni tud.

Nem szólt semmit, tovább ment. De mikor az ajtót kinyitotta s fél lába a küszöbön túl volt, visszapillantott s azt mondta:

- Az a váltóhamisító még mindig nem került csendőrkézre?

Ezzel bevágta maga után az ajtót.

Hogy a felesége elment, Csepi Sebestyén megcsóválta a fejét, és újra mogorva lett, mint aki unja az egész életét. A váltóhamisító, az az ő öccse. Nem hamisított váltót, hanem ő maga írta alá neki, hogy el ne árverezzék. Nem engedheti, hogy a hat gyerekével kitegyék a házból. Száztíz forintért...Száztíz forintért nem érdemes, hogy a felesége, Bánffy Klára most aztán az egész életüket tönkre tegye.

Jól tudta, hogy az a baj, hogy a váltót a felesége megkérdezése nélkül írta alá neki. De olyan sürgős volt a dolog, itt voltak a fiskálisok és már megütötték a dobot, mikor az öccse átsuhant hozzá, s előadta, vége s felköti magát, egyebet nem tehet...Nem mondhatná, hogy megesett a szíve rajta, inkább a nevét féltette, a nagy családi nevet, ha elment is a régi vagyon, mégiscsak élnek...És száztíz forint az egész...Az a baj, hogy neki egy fillérje sincs, minden pénz a feleségénél van, ahogy rendes embernél szokás...A költségekre pedig rögtön ki kellett fizetni huszonhárom forintot, s ezt kénytelen volt a feleségének megmondani, hogy erre szükség van...

Hát az asszony felháborodott ezen, hogy az ura "összepaktál" avval a svindlerrel. Az öccsével.

- Porold ki ezt a Bánffy-mentét - hallotta hátulról a nyitott ablakon -, vigyázz, hogy a Csepi-gombokat össze ne törd rajta.

Megcsóválta a fejét. Ez is igaz. A mentét az apjókától kapta, de a régi gombokat újakkal kellett kicserélni, azt már ő csináltatta a magyarszabóval rá.

Hát ez ma egész nap így fog menni.

Jó asszony, áldott asszony, szép asszony is...De ha megdühödik, akkor vadállat. És mindig a testvérei miatt van a baj. A testvéreinek meg olyan rosszul megy, hogy hol az egyik, hol a másik folyton rászorul, s ő nem tud nemet mondani...Igaz, hogy a birtok az asszonyé, de ő dolgozik benne. Ha ő rá nem néz, akkor ott lehetnének a földek a világ végéig, nem adnak semmit...A földet nem lehet megenni. Ő pedig éj-napot eggyé tesz, hogy teremjen...Olyan már ebben a birtokban, mint az utolsó igáskocsis...

Most is, nem tudja az öccsét menteni. Ő csinálta a mai bajt is. Váltóra vett fel pénzt, és a fene tudja, hová tette. Kapkod, mert vesztit érzi, és semmi se sikerül neki...

A borotválkozással már készen van...Ez is! muszáj mindennap borotválkozni!...Nem tűri a felesége, hogy egy napot is kihagyjon. Hogy hozzájuk állandóan jöhetnek vendégek, a főispántól kezdve akárki...Ezért nem engedheti, hogy az öccse ebben a faluban tönkremenjen...Ezért mer az is akármit, tudja, hogy baj esetén itt van a bátyja...Majd kihúzza a pácból...

Hiszen ő dühösebb erre a haszontalan fráterre, mint a felesége, mert neki több bajt csinál, ő folyton kénytelen rettegni, hogy mikor üt be az istennyila, hát kell akkor, hogy őt így szekírozza az asszony?...

Nem mondja, nem tehet róla szegény, hogy ilyen nervózus. Nem elég egészséges, rossz a gyomra, vagy mi baja, de rögtön a szívére vesz mindent. Különösen a rokonokat. Ha már egynek a nevét hallja, azonnal kitör rajta a baj. Ezt is meg lehet érteni, mert eleinte nem így volt. Eleinte ő adott és segített és a gyerekeket ruházta és mindent megtett, mert sajnálta s azt hitte, hogy csak egyszer kell segíteni...De hát az úgy van, hogy aki bajra született, annak az egész élete bajban telik el...Ha van nekik, mindjárt hegyen-völgyön lakodalom, ha nincs, akkor segíts bolond, azért vagy bátyám...

Jobb is lett volna, ha nem írja alá tegnap azt a váltót...Legalább átestek volna az egészen. Lefolyik az árverés, elvesztik az ősi házat, egye meg a fene. Legalább elköltöztek volna a faluból. Ha nem volnának itt helyben, nem fájna annyira az ilyen cudarkodás.

Gondosan felöltözött, mert az öccse miatt be kell menni a városba. Valami rendet kell csinálni. A telekkönyvet is megnézi, mi van rátáblázva, s takarékba is elmegy, az ügyvéddel is beszél... Tisztán akar látni, hogy egyáltalán van-e itt segítség.

Egész éccaka vitatkoztak a feleségével ezen, mert az asszony kifogyhatatlan a gyanakodásban és a félelemben. Ő kívánja, hogy menjen már egyszer és neki pontos kimutatást hozzon, hogy mi van az öccsénél. No de ha már egyszer beleegyezett, akkor mit keseríti még reggel is az életüket?

De hát ilyen az asszonyi természet. Nem tud nagylelkű lenni. Az asszony kicsinyes és megvan.

A felesége bejött és hozta a mentét. Mint egy rongyot dobta le a székre.

- Na, mi lesz? Indul már?

- Indulok, indulok.

- És nekem be ne csapassa magát és alá ne írjon még valamit, mert megölöm magam. Folyton a hátam megett svindliz.

Csepi Sebestyén szítta a fogát. Svindliz. Ilyen szavakat használ.

- Értse meg - kiáltotta az asszony, aki maga is megbánta ezt az erős szót -, én nem a száztíz forintot sajnálom, pedig arra is volna okom, mert magamra nem költök egy fillért sem, mert nem tehetem, mert a maga váltóhamisító öccsére kell költeni.

- Nem váltóhamisító. - ütött az asztalra Csepi Sebestyén.

- Honnan tudja? Azért, hogy még nem sült ki?...Majd megjön az is...Engem csak az bánt, hogy maga engem kijátszik, az orromnál fogva vezet. Hogy én soha le nem hajthatom nyugodtan a fejem álomra, mert mindig azon kell rettegnem, hogy úristen mi lesz itt, mi fog még kisülni...

És így végtelenül.

Végre a férj készen van az útra. Az asszony számon kéri, hogy minden nála van-e, ami kell: van-e zsebkendője, a tárcái, a dohányzacskója, a kése, a fésűje, a fészkes fene tudja, mi minden kell egy férfinak, azt ő mind egyenként számon kéri.

- No, most aztán mehet, de megmondom, hogy ha engem még egyszer becsap, akkor itt vége mindennek...

S az ablakhoz áll, és kikiált:

- Hé Mihály, Mihály...Fogjátok be azokat a Bánffy-lovakat a Bánffy-bricskába, azt a Csepi-hámot rátehetitek.

2009. július 30., csütörtök

Alekszandr Puskin: Éjjel

Feléd suhan e hang, e sóvár röptű, gyöngéd,
mely átszegi az éj késő, fekete csöndjét.
Ágyam mellett borús, magános gyertyaszál
és zengő verseim - hömpölygő, tarka ár,
a vágy patakjai - csobognak, tele véled.
Két szemed fényesen csillogja át az éjet,
és ide mosolyog, s egy hang susog-zizeg:
szeretlek, kedvesem...tied vagyok...tied...

/Ford.: Kardos László/

Alekszandr Puskin: Madárka

A múlt idők kedves szokását
itt távol is megőrzöm én:
kiengedek egy rab madárkát
a tavasz fényes ünnepén.

Szelíd vigaszt suhan felettem,
szívemben újra gyúl a hit:
hisz, íme, szabaddá tehettem
e földön én is valakit!

/Ford.: Kardos László/

Alekszandr Puskin: Túléltem vágyaim

Túléltem vágyaim - mi szépség
és álom volt, rég elkerül:
üres szívem gyümölcse él még:
a bánat él csak itt belül.

Friss koszorúm a sors viharja
letépte, szétzilálta rég,
borúsan élek, elhagyatva,
s lesem: mikor jön már a vég.

Így borzadoz késő hidegben,
mikor fagyasztón zúg a szél -
csupasz faágon, elfeledten
egy árva, elkésett levél.

/Ford.: Franyó Zoltán/

Alekszandr Puskin: Nem vágyom rád

Nem vágyom rád, tovatűnt ifjukor,
mikor szerelmek lázálmait éltem:
rátok se, vad éjszakák, amikor
szédült húrokon a mámort dicsértem.

Rátok se, víg cimborák: kiderült,
hogy változtatok minden pillanatban:
s rád se, sok-sok szép nő, te, állhatatlan -
lelkem komoly lett és megnehezült.

De hol vagytok ti, gyönyörteljes órák,
mikor remények tiszta sugarát
gyújtotta ihlet s égbelángoló vágy?
Jöjj, óh, jöjj vissza, arany ifjuság!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Alekszandr Puskin: Jaj, mért tündöklik

Jaj, mért tündöklik percnyi, drága
szépsége, ez a tünde fény?
Elfonnyad élénk ifjusága
virágában, és nincs remény...
Elhervad! Ifjusága kincse
már nem sokára odavan,
és nem lesz, aki felderítse
boldog családját, s gondtalan,
kedves szellemével körünket
csakhamar nem pezsdíti fel,
s tiszta lelkének nem örülhet
a szenvedő majd - válni kell...
Súlyos gondolatok zilálnak,
titkolom mindenki előtt:
örvendezem vidám szavának,
gyönyörködöm, míg nézem őt:
s őt látom mindenben, akárhol,
minden szavára figyelek,
és egyetlen perc tőle távol
elborzasztja lelkemet.

/Ford.: Eörsi István/

Szász Imre: Vitézek májusa

Május a vitézi mulatozás ideje. A lovak füvellőre csapva, a vitézek mezőbe szállanak a végvárakból, sátorban lakoznak, vagy kinn, elnyúlva a földön, a kék ég sátorfedele alatt, nézik a zsíros füvön gömbölyödő, rengőfarkú lovak futkosását s este, mikor a sátorfedél csillagosfeketébe borul, járja a boroskancsó, a kocka, a mese, a móka.

A fegyvercsiszár tisztogatja, élesíti a kardokat, kikalapálja őket, ha csonton, páncélon, vagy sisakon kicsorbultak. Napközben a vitézi nép mulatságból párviadalra kel, hajtja a vadat az erdőn, fegyverrel, vagy kutya után: s eljön a vitézi játszadozás nagy napja, mikor májusi királyt választanak szép, suhogószoknyájú asszonyok, kisasszonyok járnak a selyem-füvön...

Májusban készül fel a vitézi nép a harcokra: erőt gyűjt. De egészen pihenni akkor sem hagyja magát: ki-ki lesre, portyára jár, össze-összekap a törökkel. Próbálni kell a hadiszerencsét, meg aztán kell az a kis zsákmány is, mert a császártól bizony akár éhen is halhat a vitézi rend, annyira nem szeret fizetni.

Az esztergomi legények is megunták a tétlenséget úgy május vége felé, mikor a lovak már jó erőre kaptak. Érsekújvár volt akkoriban a legerősebb török vár azon a vidéken, s igen jó vitéz, Mehmet aga parancsnoklott benne. Az esztergomiak elálltak egy közeli erdőben, lest vetettek s nézték Újvárt, mintha a szemükkel akarnának onnan kicsalni egy pár törököt. Lehettek talán húszan, húsz-huszonöt török éppen jól jött volna, ha belesétál a lesbe. Hanem a török egyet se moccant: az őrök ott bóklásztak lándzsájukkal a várfalon, lógatták lábukat a várárokba s törölgették homlokukat a hirtelen melegben.

Az esztergomiak végül is elunták a várást. Két vitéz lóháton szépen odaporoszkált a fal alá s felszólt az egyik őrnek:

- Te hasadpofájú Ali, gyere ki, ha mersz.

A sebhelyesarcú őr is névről ismerte a magyarokat - régi jó ellenséges szomszédok voltak - lándzsája végivel piszkálgatni kezdte a fülét s leszólt:

- Nyughassatok már ilyen melegben, ti gyaur disznók. Vigyázz te rút félszemű Bottyán, mert kiverem a másik szemed is.

Így szidogatták egymást, de csak nem jött ki egy török se. A két vitéz dolgavégezetlen tért vissza az erdőbe. Ottan aztán bosszúsan összeültek tanácskozni, hogyan csalhatnák ki mégis a törököt.

- Én bemegyek és kihozom őket - mondta a Bottyán nevű zömök barna legény, aki a vár alatt a törökkel pörlekedett.

- A fülüknél fogva? - ugratták a többiek.

- Csak hagyjátok rám - intette le őket a félszemű. - Felkészültem én erre.

Leszedett valami cókmókot a lováról és eltűnt a sűrűben. Mikor előkerült, alig ismertek rá. Színtiszta paraszt volt, még a haját, bajuszát is bekente valami fehérséggel, hogy úgy lássék, mintha őszülne.

A vitézek majd eldőltek a kacagástól.

- Ej, de jó maskara válik tebelőled! Mért nem mentél el komédiásnak?

Aztán meg egyszerre félteni kezdték.

- Megismer az őr a félszemedről és oda a nyakad.

- Be ne menj már, kár lenne érted.

De Bottyán csak nem hajlott a marasztalásra. Egy fűzfaberket mutatott a vár közelében, a Nyitra vize mellett.

- Megtehetné nékem vagy két ember, hogy oda elbújik a lovammal, aztán ha lövést hall, siessen elébem. A többi meg hányjon lest itt az erdőszélen. Én leszek a martalék.

Martaléknak hívták a vitézek azokat, akik néha életük feláldozásával tőrbecsalták az ellenséget.

A vitézek mit tehettek, lesbeálltak, kettő meg előrehúzódott Bottyán paripájával.

Bottyán pedig lassan ballagott a vár felé, ahogy dolgában járó parasztemberhez illik. Olykor megtapogatta inge alatt a pisztolyait, hogy jól kezeügyébe esnek-e.

Biztonság kedvéért másik kapunak került, mert az őr, akivel az előbb kötekedett, még felismerné s akkor nagy baj van. Elfogják, s ha nem tudja magát nagy pénzen kiváltani, ott pusztul el a börtönben. Márpedig ő kis pénzre is szegény legény, egyebe sincs, csak a lova, meg a fegyvere.

Megdobbant a szíve, mikor a kapuhoz ért s el kellett mennie az őr előtt, de csak lépegetett szép nyugodtan, még nézelődött is.

Az őr álmosan üldögélt, félig lehunyta a szemét, úgy nézte a parasztot, aki bejött. Aztán, csakhogy rárezzentsen egy kicsit, azt mondta neki:

- Te paraszt, nem szeretem én a félszemű embereket. Esztergomban is van egy félszemű vitéz, Bottyán nevű, aztán lehet, hogy éppen te vagy az parasztruhában.

- Ha nagyságod kívánja, lehetek én Bottyán is - mondta a paraszt.

A török nevetett egyet a buta, gyáva paraszton, hogy így nagyságolja, s azt se tudja, mit beszél ijedtében: azzal továbbengedte. Annyi parasztnép járt ki-be, van köztük sánta is, púpos is, mért éppen egy félszemű hozná a bajt.

Bottyán szépen elment a minaret karcsú tornyáig, ottan megállt. Késő délutánra járt, nemsokára kijön a minaret erkélyére a müezzin, akinek az a tiszte, hogy kikiáltsa az ima óráját minden igazhitű töröknek.

A kora nyár melege lassan-lassan enyhült s az utca megelevenedett. Parasztemberek, parasztasszonyok jöttek-mentek, ki eladni hoztt be valamit, ki igazságért járt a török bírónál s most készülődtek hazafelé. Török katonák járkáltak közöttük, hangos beszédük, jókedvük elárulta, hogy nem csak magyarul tanultak meg ittlétükben, hanem elfeledkeztek a prófétának arról a parancsáról is, mely szerint igazhitű muzulmánnak tilos bort innia.

Bottyán nem bánta a sokadalmat: könnyebb lesz elkeverednie benne, ha futásra kerül a dolog. Amíg a környékbeliek itt vannak, a kapu is nyitva marad, mert éjszakára nem enged a török idegeneket a várban hálni.

A minaret ajtajához húzódott s leült a kőre. Nem sokáig kellett várnia, jött a müezzin, belépett a kicsi ajtón, s a leskelődő hallotta, amint lassan lépked felfelé a keskeny csigalépcsőn.

Körülnézett: senki se figyelt rá. Felállt, az ajtóhoz húzódott s egy ugrással bent volt a minaretben. Ott benn jó hűvös félhomály derengett, nem kellett félnie, hogy kintről észreveszik. Nesztelenül sietett fel a müezzin után s kilesett az erkélyre nyíló ajtón.

A müezzin kelet felé fordulva kitárta két karját s éppen nekikészült hosszú, elnyújtott énekének. Nagy, kövér ember volt, még mindig szuszogott a lépcsőjárástól, kopasz fején izzadságcseppek ragyogtak. Egy darabig csak hajlongott kelet felé, hogy lélegzethez jusson.

Bottyán nem várt. Kiugrott az erkélyre, elkapta két kézzel a törököt, óriási erőfeszítéssel, majd beleroppant a dereka, a müezzin egyet sikkantott, de akkor már repült a korláton keresztül lefelé a magasból. Bottyán nem sokat nézelődött utána, nyargalvást rohant le a lépcsőn.

Mire leért, nagy csődület futott össze. A törököt ugyan nem látta, mert az emberek eltakarták, de hangját se hallotta, hát gondolta, hogy kitörhette a nyakát.

Hanem sokáig nem gondolkozhatott, mert az egyik török észrevette, hogy kilépett a minaret ajtaján, nagyot ordított és utána vetette magát. Mögötte a többi kontyos.

Bottyán se volt rest, futott, ahogy a lába bírta. Egyik zegzugos kis utcából ki, a másikba be. Mire a kapuhoz ért, sikerült is leráznia az üldözőket. De addigra már az őr is neszt fogott s elállta lándzsájával az utat. Látta, hogy jön a félszemű paraszt futva, hallotta a nagy rikoltozást s megbosszankodott magára: lám, Allah tudtára adta, hogy ez a paraszt valami bajt teszen s ő ostobaságában beengedte a várba. Mit fog szólni Mehmed aga?

Most annál dühösebben szegte neki ládzsáját a futónak:

- Megállj!

De észbe sem kaphatott, a paraszt olyan hirtelen két pisztolyt kapott ki az inge alól, dirr-durr, belelőtt, aztán futóra ki a kapun.

Odakint már előnyargaltak a cimborák a berekből, hozták vezetéken a harmadik lovat. Bottyán nyeregbe pattant s vágtázni kezdtek hárman az erdő felé.

A törökség megbolydult, mint a méhraj, vagy húsz lovas vágtatott ki a kapun, a menekülők után. Nagy mérgükben mindenről elfeledkeztek, csak azt a három lovast akarták utolérni jó arab lovukon.

Fogyott kötük a távolság, a magyarok alig száz lépéssel nyargaltak előttük, mire az erdőhöz értek.

Az erdőben aztán felzendült kétoldalt a kiáltás:

- Rajta, rajta! Csak hozzá! Üsd, vágd!

Kiugrottak a bokrok közül a lesbenálló esztergomi vitézek s a húsz törökből egy került haza Újvárba, hírmondónak. A vitézek pedig nagy diadalt ültek este a májusi mezőben s örültek a zsákmányolt sok szép fegyvernek, paripának.

Másnap aztán megint elmentek Újvár alá s hívogatták ki a törököt, de bizony egy se jött ki.

A kapitány pedig tisztté léptette elő a Bottyán nevű fiatal vitézt, akiből később a kurucok nagyhírű tábornoka lett.

2009. július 29., szerda

Alekszandr Puskin: ***hoz

K***


Óh, ne kérdezd, vidám, baráti körben,
miért fog el oly sötét hangulat.
Szemem mért tüzel olyan meggyötörten,
s mért gyűlölöm az édes álmokat:

óh, ne kérdezd, lelkem mért hideg árnyék,
miért kerül kínokat, üdvöket,
s hogy miért nincs lány, kit szívembe zárnék...
nem szeret kétszer, aki szeretett:

aki üdvözült, nem üdvözül újra!
alig nyílt, hervad a legszebb szirom -
tavaszunkból, bár öröm koszorúzta,
csak egy vigasz maradt, a fájdalom.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Alekszandr Puskin: Öröm

Sínyled rabságban csüggedezve
az ifjúkor - feslő virág,
és bús emléket hintve szerte,
suhan tovább az ifjúság.
A perctől, amikor születtem,
a zsenge ifjú évekig
öröm még nem lakott szívemben,
gyönyörök nem melengetik.

Megálltam lázas-izgatottan
az ifjú élet küszöbén.
Ott vár az öröm! - álmodoztam,
de puszta árnyat űztem én.
Aranyos szárnyain lebegve
gyengéden és szépségesen
az ifjúkor tündér szerelme
suhant felém, intett nekem.

Követtem lázasan...hiába!
Űztem - csak álomkép maradt.
Múló öröm tünékeny álma,
jövel hát, kurta pillanat!
Mikor ragyog fel ifjúságom
világa, sápadt csillagom,
s egy drága arc, mosolyt sugárzón,
mikor dereng fel utamon?

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Alekszandr Puskin: Vágy

Csigaként vánszorognak napjaim,
és minden óra súlyát külön érzem,
fáraszt, ingerel, őrjít már a kín
a visszautasított vágy tüzében.
De bánatom nem látja senki se,
mélységes sóhajaim sose hallják:
szakad a könny, s lassan enyhül vele,
enyhül, szelídül a vigasztalanság.
Óh, élet álma, tűnj a semmibe,
lidérctűz, oltson ki a sír hatalma!
A szerelemnek édes a sebe.
Mi a halál, ha a szerelem adja?

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Alekszandr Puskin: Őszi reggel

Felzeng a pásztor sípja a mezőn,
és felriasztja csendbe fúlt magányom.
Egy drága arccal semmibe veszőn
elröppen az utolsó könnyű álom.
Tűnik az éj, ritkulnak árnyai,
felkél a nap, a halvány, hajnali,
s én újra csak a puszta semmit látom.
Ő nincs sehol...ahol tűnődve járt
langy esteken a kedves, meg-megállva,
a partot járom, rétek bársonyát,
gyönyörű lába könnyű kis nyomát
keresem minden ösvényen - hiába.
Kószálva erdőn és bozóton át,
örök nevét kiáltom szét a csendbe,
szólogatom - és hangom messze csengve
kihalt, hideg völgyek fölött suhan.
És visz tovább az emlék, a patakra:
kis fodrokat terelget álmosan,
nem reng a tükrén édességes arca -
ő nincs sehol...Reményem, életem
a zsendülő tavasz ha visszahozza.
Az ősz hideg kezétől sápadozva
gyérül a sárga lomb a nyíreken.
Kihalt tölgyesben jár az ősz neszezve,
kerengve hull a rozsdamart levél,
köd terped vastagon a hűlt vizekre,
és rohamozva felvisít a szél.
Mély őszi csend őrzői, ringatói,
ti kedves völgyek, lankák, tölgyesek,
ti bús, vigalmas napjaim tanúi,
lesz még tavasz...most hadd felejtselek!

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Alekszandr Puskin: A rózsa


Látod, mivé lett
e rózsaszál?
Hajnalban éledt,
s nem rózsa már.
Latolni kár,
hogy lám, ez így van,
a zsenge báj
s a mámor illan.
Hervadni fáj.
Mondd neki: "Szánlak!"
S vidulj a nyárnak
liliomán.

/Ford.: Kócsvay Margit/

Eötvös Károly: Boronya halála

A határ mentén ballagva felértünk a Meszesre. Szétnéztünk a Meszestetőről, megnéztük a Meszesbükköt, s innen hazafelé indultunk a Farkut-lapon át. Féligmeddig megmásztuk a Vehemkőt is, ittunk a Csikós-kút vízéből, s nagyoknak és fényeseknek találtuk a csergedező Rakottya csiborjait. Innen értünk a Nyíresbe s Boronya halálára.

Kissé szokatlan, kissé pogány dűlőnevek, de el kell tűrni. A Bakonyban vagyunk, éspedig a szentgáli határban. Igaz, hogy a határ napkeleti szélén, ahol már a márkói és rátóti Bakony kezdődik, de hát ez is az öreg Bakonyhoz tartozik.

Boronya halála!

Ez is dűlőnév. Hajdan sűrű, vén fákkal teljes, ma már ligetes, vagy egészen letarolt. A tagosítás óta nincs is meg már régi színe, régi mivolta. Negyvenhárom esztendeje elmúlt, mikor ott jártam utoljára.

Furcsa név. Boronya halála. Hogy lehetett dűlőt így elnevezni? Bizonyosan itt halt meg Boronya. De ki volt hát az a Boronya? Nemes úr-e, szegénylegény-e? Vagy valami hős, aki törökkel, némettel vagy más kutyafejű ellenséggel itt viaskodott? S mikor halt meg és miért halt meg?

Kérdezősködtem utána.

Sok mesét mondtak róla. Vitézi viaskodás itt nem történhetett. A vitézek úton, járt helyen, nyílt mezőn hadakoztak. Nem járnak azok föl a Meszestető aljára.

Elmondom az esetet, ahogy igazán történt. Szomorú történet, de bizony nagyon egyszerű.

Boronya szegény ember volt, csak afféle bakonyi kanász. A rajtavalóján kívül alig volt valamije. A rajtavakója se nagy dolog. Szűr és fehérnemű. Kalap és tarisznya. Karikás és kürt s kétszemélyes csutora. De volt felesége is. Ott lakott a Horhi-pusztán s volt tizenegyéves fia is. Ez már vele járt apjával és a disznófalkával. Papnak pap a fia, kanásznak kanász. Így szokott ez lenni.

A disznófalka a szentgáli nemeseké volt. Régi bakonyi sertésfajta. Ma már ez is kiveszőben.

Különös fajta volt ez. Magas, hosszú, sovány test. Nem vaddisznó, de nem is szelíd. Afféle fehér vaddisznó, mely sohase volt hajlék alatt: falut, házat sohase látott, kint van éjjel-nappal, télen-nyáron. Ha ingerlik: megtámadja az embert, meg is öli, meg is eszi. Farkastól nem fél, ruhás embert meg nem tűr közelében, messze elkerülik még a vadászok is. Ki kell előlük térni.

Csodálatos fehérszőrű állatok. Sörtéjük ritka, halvány rózsaszínű testük. Szempilla szőrük is hófehér. Húsuk, szalonnájuk közepén van valami páncélréteg. Ezt megrágni emberi foggal nem lehet. Még talán farkasfogakkal sem. De a kanászt, aki éjjel-nappal vele jár, rendkívül szereti és becsüli. Megbecsüli fiát is, a kutyáját is. Van neki szíve, belátása.

Egykor, régen, valamikor kegyetlen tél volt. Örökös hó, zivatar, szélvész, kemény fagy. De hát ettől nem fél se a kanász, se a falka. Megszokta már. Eszébe jut, volt már ilyen idő máskor is. Kiálltuk, elszenvedtük. Ború után derű. Egyszer majd csak kitavaszodik. Ha nagy is a hó: az se nagy baj. Csak elég makk legyen a hó alatt. Kitúrja azt, fölszedi azt onnan az okos falka.

Hanem hát éppen azért kegyetlen a tél, mert nem volt elég makk a hó alatt. Se tölgy, se cser, se bükk nem ontotta idén a makkot. Hiába túrta a havat, jeget, göröngyöt a szorgalmas sörtés: alig talált valamit. A hidegnek pedig az a különös természete van, hogy kétszeresen hideg, amikor a bendő üres.

Egyik napon délutánra fordult már az idő, s bizony éhesek voltak már a sörtések. Hiába szólongatták Boronyát, a kanászt, hiába döfködték orrukkal a csizmaszárát, hiába ráncigálták szűrkötőjét: Boronya nem tudta őket jó makkra vezetni. Eleget káromkodott a jó Boronya, még a könnye is kicsordult egyszer-másszor, megértette ő sörtéseinek minden szavát, minden panaszát: de segíteni nem tudott.

Végre céltalan kóborlás után kiértek a Nyíresből, arra Herend felé. Vén cserek, iharok és hársak álldogáltak ott ritkásan. Ott már igazán nem lehetett sok makkot találni. Elővette hát a kürtjét a jó Boronya, s egy sor nótát szépen, figurásan, rikoltó magas hangon elfújt a falkának.

A sörtés nagy zenekedvelő. Elfelejti éhét-szomját, ha zenét hall. Kitárja fülét, lefelé tartja orrát, s a zenélőre függeszti tüzes szemét, úgy hallgatja a kürtnek hangjait. Nem röffenne, meg nem mozdulna a világért se.

De hát ez se tart örökké. A kürt csak bírná, talán a falka is bírná, de a tüdő nem bírja. S amint elröppent az utolsó hang, rögtön odaszállt a falkára az éhség fekete madara.

Mit csináljunk?

Szerencsére öreg, tapasztalt sörtés is volt a nyájban. Ez felnézett az öreg fákra, hogy azok ága tele van fagyönggyel. Sötétzöld, eleven fagyönggyel. A fagyöngy pedig télre jó falat. Egy-egy fagyöngy két-három éhes sörtésnek is elég egy-két napra, hiszen akkorák azok a fagyöngyök, mint a gólyafészek.

Odament az öreg sörtés Boronyához, elkezdett csöndesen beszélgetni, megfogta Boronya szűre peremét, s lassanként ráncigálta.

- Mit akarsz öreg?

A sörtés tovább beszélgetett. Mi emberek, magasabb rendű lények, azt a beszélgetést röfögésnek nevezzük. Valószínüleg a sörtés is így vélekedik a mi szónoklatainkról, de a jó Boronya megértette az okos szót. Kivált, mikor az öreg, tapasztalt sörtés beszélgetés közben mindig a fagyöngyre pislogott.

A sörtés beszéde bizonyára így szólt:

- Lásd, édes jó gazdánk, az a fagyöngy finom nyalánkság lenne, de az a fa ágán van, mi pedig itt a havas földön vagyunk. De mi tisztességes, komoly férfiak vagyunk, s nem csúszó-mászó, ugra-bugra népek, mint a mókus, meg a macska, nem is repülő állatok, mint a varjú. Mi oda a fagyöngyért fel nem mehetünk, hanem te, jó gazdánk, fölmehetnél. Baltád is van éles, s azt a gyöngyöt levághatnád számunkra. Megköszönnénk szépen.

Ezt értette a szóból Boronya.

- Igazad van, öreg.

Lekerítette szűrét, tarisznyáját, kürtjét, csutoráját, s átadta Pista fiának.

- Vigyázz fiam, míg a fa tetején járok.

Fölmászott a fára, elkezdte vagdalni a fagyöngyöket, hullottak le a gyöngyök, rohantak rájuk a szegény éhes állatok, s ették az eledelt nagy örömmel.

Hanem hát talán még jól sem laktak, nagy baj történt.

A jó Boronya egy ütésnél megszédült, megcsuszamodott s lezuhant a magas fáról. Beleesett fejszéjébe, s éles fejszéje halálra sebezte. Piros vére pirosra festette a havat.

Szegény kis fia odament hozzá. Megölelte, szólongatta, költögette. Nem mozdult a jó Baranya.

Odament hozzá nyája is. Az öregek félretúrták a kisebbeket s odafurakodtak melléje s kis fia mellé. Siratták a maguk módja szerint, ébresztgették is egy kissé, orrukkal szelíden meg is döfködték. Hiába.

Nincs többé Boronya. Oda lett az okos őriző. Nem mászik fel többé a cserfára, s nem szerez ennivalót az éhező nyájnak. Vége.

Szegény kis fiúcska, mit csináljon? Ember, falu, tanya, csárda nincs a közelben. Hamarosan be is esteledik. Csak az öreg Bakony, a Halyagtető, a tél, a zúzmara s az éjszaka.

A sörtések ott tolongtak, ott zajongtak körülötte. S ő még nem is érti úgy a szavukat, mint az édesapja. De édesapja elmúlt, most már mit csináljon?

Sírt, amíg tudott. Aztán kezébe akadt édesapja kanászkürtje.

Ő is tudott már kürtölni. Hiszen ő is kanásznak készült. Letörölte a deret a kürt fúvójáról, s elkezdte a kürtöt fújni. Szegény árva falka: abbahagyta a zsibongást, hallgatta a kürt zenéjét. Gazdájának halotti éneke volt az.

Alkonyatra elszürkült, elborult a Halyag és a Hárságy. Szél kezdett támadni, rázta a zúzmarát s a száraz lombokat. De a kürt hangját nem tudta elnyomni.

Lassankint leszállt a fehér Bakonyra a fekete éjszaka. A szél tovább zúgott, a kürt tovább harsogott. Csakhogy a szél mindig erősebben, a kürt mindig gyöngébben.

Vajon mikor hallgat el a vihar? Mikor hallgat el a kürt?


Ezóta és ezért nevezik a szentgáli királyi vadászok azt a dűlőt ott Herend fölött Boronya halálának.

2009. július 28., kedd

Anton Delvig: Elégia

Lélek, még egy kérdés gyötört:
halál vagy szerelem,
amíg a vágy kínált gyönyört,
s álmodtál szüntelen,
koszorús fejjel, s míg enyém
nem volt a könny-kehely -
az árnyak világába én
mért is nem mentem el!

Lelkemben örök nyomokat
miért is hagytatok,
ti ifjúságomból maradt,
ti régi dallamok!
Völgy és erdő feledve rég,
s a kedves szemsugár,
mért, hogy zenétek hangja még
fülembe visszajár!

Bár bennetek zenél, reám
ne hozzatok vigaszt,
suhanó esztendők során
rég eltemettem azt.
Könyörüljetek lelkemen,
álmán őrködjetek,
s a szörnyű szót, hogy szerelem
ne hallja tőletek!

/Ford.: Lothár László/

Ivan Mjatlev: Hajdan volt

Hajdan volt, hajdan volt,
hogy minden vígan folyt,
hogy minden vonzó volt,
hogy minden szikrát szórt,
hogy minden elbájolt:
hajdan volt, hajdan volt!

Hajdan volt, hajdan volt,
hogy fénylő nap lángolt,
tündöklött kék mennybolt,
bimbó nyílt, dévaj-mód
minden forrt és tombolt:
hajdan volt, hajdan volt!

Hajdan volt, hajdan volt,
hogy szőttem ábrándot,
hogy szívem búsongott,
hamvában pislákolt,
majd újból fellángolt:
hajdan volt, hajdan volt!

Ám elmúlt, széjjelfolyt
sok minden hajdan-volt:
hogy szívem meghódolt,
hogy fölöttünk forrton-forrt,
tündöklőn szikrát szórt:
hajdan volt, hajdan volt!

Sok bimbó elnyílott,
sok minden kallódott,
sok minden elhullott,
mit szívem óhajtott
és dajkált vágyam volt:
hajdan volt, hajdan volt!

Most minden köd-burkolt,
bánattal elhantolt.
Ó, szívem oly víg volt,
bánattal nem gondolt,
csak bízott és lángolt:
hajdan volt, hajdan volt!

/Ford.: Kárpáty Csilla/

Pjotr Vjazemszkij: Csillag, ki rejtelem


Csillag, ki rejtelem világából ragyogsz le,
ha szűk a föld nekem, hozzád emelkedem,
ki lanttal vársz, s e lant fennen zeng, úgy adod te,
ki csodás álmokat melengetel nekem.

Te felhőm, ki napom vonod bús borulatba,
mikor gondolatom töprengve száll feléd,
ha felmérem, milyen sors van nekünk kiszabva
és látom, hogy utunk mint válik messze szét.

Te csendes alkonyom, mellem fölfrissíted te,
mikor már véget ér sok gondjával a nap,
ha elmém megpihen, szívembe jön az este,
s a halál árnyai körém leszállanak.

/Ford.: Szegő György/

2009. július 27., hétfő

Móricz Zsigmond: Február, hol a nyár?

Ez 1888 telén történt, mikor olyan nagy volt a hó.

Akkor télen valahogy nagyon rosszul mehetett édesapámnak, mert csak épp egy pici malacot öltünk, aminek olyan vékony volt a hurkája, mint az ujjam és a fazékban, mikor főzte édesanyám, kipattogott és csak kása lett belőle.

De azért ott volt: sose ettem olyan jót. Még külön mulattunk rajta, hogy ilyen vékony hurka is, kolbász is van a világon. Mi gyerekek ujjongtunk és táncoltunk s édesanyánk velünk tartott.

Már a hurka-kolbász rég elfogyott, már csak a négy kis sonka lógott a kamrában, kifüstölve, meg olyan vékony szalonna, mint egy papírszelet. Ehhez nem volt szabad nyúlni, ezt még tartogatta édesanyám, de azért mi jól éltünk. Krumpli volt és volt nagy főzési tudomány: édesanyám maga komponálta az ételeket. Minden napra kitalált valami újat. Még a kukoricakását is úgy tudta tányérra rakni, hogy ettől sikítottunk örömünkben. Rajzot csinált a tányérban. Körbe csepegtette és elmesélte, hogy ez a meghódítani való vár...itt fog bemenni a kis kanál, mint egy ostromló hadsereg...hopp és bekapja a baktert...hopp, bekapja a katonát...hopp, bekapja a hadvezért...

Úgy bekapkodtuk a kukoricakását, mint a mazsolát.

Egy délelőtt, csúnya viharos napon, nagy süvegben, amilyenben soha senki se járt, beállított István bátyám.

Ez óriási nagy tisztesség volt. István bátyám édesanyám apjának a testvére volt. Roppant gazdag ember, akinek roppant hombárok állottak a kamrájában. Ő volt a mesebeli nábob, akihez hasonlítani szokta édesanyám a mesék dúsgazdag királyait. Annyi disznaja volt, mint István bátyámnak...Olyan rettenetes ménkű gazdag volt, mint István bátyám...Ez volt a non plus ultra: ennél már nagyobbat nem lehetett mondani.

Egyszóval beállított hozzánk István bátyám, rettenetes nagy oláhsüvegével. Borzas volt annak minden szála és dér volt ráfagyva, olyan volt, mint egy igazi hóember, de azért isten ments, hogy valaki elnevesse magát rajta: mi gyerekek a sarokba futottunk és úgy néztük a hatalmas nagy embert, akinek a bajusza is olyan volt, mint a süvege, birzes-borzas, és jégcsapok lógtak rajta, mint a szalmafedelen.

Borzasztó szokatlan is volt, hogy csak úgy bejön, pláne édesapám nem is volt otthon, akkor Budapesten volt, és ott a Gregersen-gyárban dolgozott, onnan küldte a sok pénzt, hol öt forintot, hol húszat. Csak a húszat mindig ki kellett fizetni valahová, édesanyám csak az öt forintocskából tartott bennünket, meg a saját keresetéből, a gépfiából.

No, azt mondja István bátyám:

- Bakk.

Ezt nekünk kukkantotta, hogy ne féljünk tőle.

Meg azt mondta:

- Február, hol a nyár?... - Meg is ismételte néhányszor: - Február, hol a nyár?

Ez aztán repülő szó lett köztünk, úgy megszerettük, hogy még augusztusban is az volt a csatakiáltásunk, hogy: február, hol a nyár?

Guba volt rajta. A guba meg csupa szőr. Annak is minden szála ezüstfonallá vált, az egész ember olyan volt, mint egy óriási, nagy ezüstbálvány: a mesés István bátyám volt ő mindenestől. Messziről látni lehetett rajta, hogy ez az igazi gazdag ember, ezüstből van verve mindenestől.

Le is ült minálunk. Alig emlékszem, hogy azelőtt ott lett volna. Ha mégis eljött azelőtt, csak káromkodni jött, mert rettenetes dörgő, nagy hangja volt és úgy tudott káromkodni, hogy ahhoz képest a mennydörgés csirkecsipogás volt.

De most nem dörgött, csak dörmögött. Azt mondja:

- Jányom, van egy kis disznóság?

- Tudja, István bátyám, hogy csak egy kis malacot öltünk.

- Malac, nojsz, az is megteszi früstökre. Mutasd csak a sonkáját, milyen?

- Hát, István bátyám, avval nem nagyon lehet dicsekedni.

Ezzel kiment, én utána. A kis kamra jéghideg volt. Ott azt súgja édesanyám:

- Minek jön ez ide? Vannak az ő kamrájában akkora sonkák, mint te vagy, kisfiam.

Leemelte a sonkát a madzaggal a lécről, amin a malac darabjai lógtak, s az én kezembe adta hogy én vigyem be. Így akarta megmutatni, hogy milyen kicsi. Én akkor már kilencéves voltam, játszva cipeltem a sonkát.

István bátyám, ahogy meglát, kinyitja, szétveti a gubáját, a magyar nadrág zsebéből elővesz egy rettenetes nagy bicskát. Még a bicskája is olyan nagy volt, hogy olyat csak igen nagy és hatalmas gazdag öregemberek használhattak. Volt az egy félméter, ha kinyitotta. A sonka egész megijedt, hogyha ezt a nagy kardot most belevágják, mi lesz belőle.

Édesanyám megterítette az asztalt és feltette a legszebb porcelántányért. A tányért nagyon szerettem, zöld eperlevelek futottak körbe rajta. Tálra tette a kis sonkát előtte, aztán előhozta a szép, aranysárga kukoricakenyeret. A kenyér nem volt elég tökéletes, mert édesanyám minden sütésnél elpanaszolta, hogy nem tud ebből a málélisztből olyan kenyeret sütni, mint a parasztasszonyok. Biztosan nem tudta úgy kigyúrni a maga vékony kis karjaival.

- Málékenyér - kiáltotta István bátyám. - Hát nincs egy kis búzakenyered? Micsoda gazdasszony vagy, jányom?

Ezzel vette a sonkát és szelt belőle egy jó nagy darabot, akkor a kenyérből is szelt egy nagyon kicsit. Hozzáfogott enni. Örültünk neki, hogy azért a kukoricakenyeret sem vetette meg. Azt is harapott hozzá. Egy harapás, két harapás, eltűnt a szép sárga karéj kenyér. Nagy ujjongással néztük, hogy hamarabb elfogy a nagy sonkadarab, mint a kis kenyér.

- No - azt mondja - ehhez a kenyérhez még egy falatot.

Ezzel vágott a sonkából újra egy istentelen nagy szeletet. Most meg a kenyér fogyott el. Mondja:

- No, ehhez a sonkához még egy kis kenyeret. - Ezzel a kenyérből is szelt.

Már előre örültünk, hogy most meg a kenyér fogja csúffá tenni, ebből maradt egy darab s ahhoz sonkát vágott. Így eszegette nagy csámcsogva, hersegve, csak úgy ment bele, mint a malomba. Soha életemben nem láttam ilyen étkes ember-állatot. A sárga lapátfogak úgy őröltek, hogy édesanyámat a hideg lelte s ezt én is megnéztem s nekem is eszembe jutott valami rettenetes: ez az István bátyám mind megeszi a malac sonkáját.

Meg bizony. Úgy őrölt, úgy dolgozott, úgy habzsolt, mint egy kutya, ha jó falatot kap. S a szemei is úgy villogtak. Nagy, véres szemei voltak. Lassan letolta magáról a gubát, leeresztette, mert jó meleg volt nálunk, pedig csak nyers nyárfavesszővel fűtöttünk, rőzsével, ez volt a mi fűtőnk. De hogy négy gyerek is volt a házban, édesanyám nem sajnálta, tömte a kis sporhertet, azalatt is, míg István bátyám ott pusztította a sonkát, meg a málékenyeret.

Míg evett nemigen szólott egy szót sem, csak mikor már elütötte az első éhségét. Akkor hozzáfogott beszélni:

- Bolond ember ez a Bálint - mondta. - Minek megy ez Pestre, Budára? Kutyának a szájába...Ott megrágják azok a pesti gyárak. Itt van nekem ez az ákácosom, mért nem inkább azt vágja ki. Elhozhatná az ágakat, gallyakat, volna jó tüzelőtök. Nem kellene ezzel a büdös nyárfavesszővel kínlódni, ennek semmi melege, csak füstje. Olyanok vagytok, mint a cigányok. Büdösek vagytok a füsttől...De apátok, a buta jószág elmegy Pestre: sose jött hozzám, hogy István bátyám, kivágom én a kiserdejét magának, ócsobban megcsinálom, mint más, adja ide...Nem, őneki Pestre kell menni.

- Bizony kell - mondta édesanyám élesen, mert ha megharagudott, nagyon oda tudott mondogatni - mert abból nem élünk meg, hogy István bátyámnak az erdejét olcsóbban vágjuk ki, mint más...Nekünk sok fizetni valónk van, ezért megy el az uram, hogy pénzt keressen...

- Pénzt...Mire nektek a pénz...Minek csináltatok annyi adósságot...De hát Kati is mindig kávét iszik...Nagyanyátok...Mi a fene az...sose ittam kávét, mióta élek, jó nekem a füstölt kolbász früstökre, meg egy pohár pájinka. Én pájinkát kávézok.

Ezen a gyerekek rettenetes nagyot kezdtek kacagni. Bálint öcsém már úgy ugrált István bátyám mellett, mint egy kis kutya, és úgy nézett a szájára, ahogy a kis kutya szokott, hátha adnak neki is egy falatot a szép kis sonkából, amiből mi egy világért sem kaptunk volna, ez meg befalja már az egészet. Be bizony, István bátyám csak beszélt, beszélt és nem adott neki egy kicsi falást sem.

Már a csontot kapargatta. Már megette az egész sonkát, úgy ahogy volt. Akkor édesanyám hirtelen piros lett a haragtól:

- Ej, István bátyám, még elrontja a gyomrát.

Ezzel elkapta előle a sonkacsonkot.

- Majd megfőzöm ezt a gyerekeknek káposztába.

István bátyám nagyot nevetett.

- A gyerekeknek nem kell sok húst adni. Nekem is az a bajom, hogy gyerekkoromba már folyton csak a húst szerettem. Húst, meg a jó búzakenyeret. Bizony ilyen málékenyeret nem sokat vágtam, mióta a fogam kicsírázott.

Ezen, hogy a foga kicsírázott, Pista meg Bálint igen kacagtak. Táncoltak féllábon és kacagtak tele szájjal. És elkezdték egymást gyömöszölni, mint a vidám bárányok.

- Ezek a marha doktorok - mondta István bátyám - el is tiltották előlem a húst. Ez az én menyem meg, az az Eszter, ez olyan sült bolond...tisztára sült bolond...

Ezen a gyerekek még jobban kacagtak, hogy lehet valaki sütött bolond.

- Ez olyan sült bolond...bakk...hogy elhiszi a marha doktoroknak, hogy nekem nem szabad húst zabálni...A fene egye meg a nyeldeklőjüket a nevük napján...Február, hol a nyár...

Minden szava úgy hatott, mint a rakéta, lehetett rajta nevetni.

- De én kifogok rajtuk. Ki én, azt a csürdöngölőjét a lelkinek...Engem nem tesznek lóvá...Nincs egy kis pájinka a háznál? Nincs? Ej, de kódus falu vattok...Bor sincs?...Assincs...hogy tudtok megélni abba a nagy télbe...Az ad erőt, egészséget, meleget...De legkivált a pájinka, az a jó kisüstön főtt szilvapájinka...Van ott elég, de menyem, Eszter, ezt is eldugja előlem, ott száradjon meg a bőre a csontján...

A medvetáncoltató nem tudott úgy kacagtatni, mint István bátyám, ha ilyen jó kedve volt.

- Mindennap bemegyek vagy egyik komához, vagy a másik komához. Megtraktáltatom magamat, akkor aztán hazamegyek szép csendesen és megeszem az Eszter menyem levesét, meg a tejbegrízt, amit ád...Sose tudja meg, hogy hun traktamentoltam ezt a jó kis bendőt.

Megveregette a nagy hasát. István bátyám, mikor ilyen szépen kiemelkedett, nagyon szép ember lett. Gömbölyű, kedves és nagy bozontos szemöldöke alatt úgy kacagott a szeme, mint a réti virágok a parton tavasszal.

Rákezdték odakint a déli harangozást. Behallatszott a befagyott kis ablakon, mintha a másvilágról jött volna a hang. István bátyám is elkezdett mozgolódni. Magára vette a nagy gubát és megigazította a rettenetes nagy szőrkucsmát a fején, még a tükör felé is pislantott, de méltóságán alóli volt, hogy valójában belenézzen. Megrázta magát és kezébe vette a nagy, egyenesszárú botot, mely piros volt és sima, igazi bíróbot s egyet dörmögve, egy nagyot köpve elindult haza.

Kikisértük a kis kapuig s elnéztük, míg a hatalmas hóban botorkájva elment. A kis utcán majdnem odáig lehetett látni, ahol lakott, a nagy cserepes házig.

A gyerekek nagyon vidámak voltak és hógolyózták egymást, de én, mint a család kis örege, bementem édesanyámhoz és azt mondtam:

- Már csak három sonkánk van, édesanyám.

- Á, fiam...Majd megveri érte eccer az isten...

Másnap még váratlanabb vendégünk jött, Eszter néném. Két kosár volt a kezében. Már örültünk. Biztosan az öreg István bátyám megmondta odahaza, hogy megette a sonkát és most Eszter néném nem akar adós maradni, hát hoz két kosár elemózsiát. Vajon mit hozott?

Eszter néném magas, egyenes asszony volt. Feketeszemű és félelmetes.

- Volt itt tegnap az öreg?

Édesanyám már látta, hogy ellenséges szándékkal jött. Csak ennyit mondott:

- Volt.

- Mit evett?

- Mit evett?...Megevett egy sonkát...a gyerekek elől...

- Sonkát? - kiáltott Eszter néném. - Sonkát adtál neki!...Jézus isten...Hát van neked lelked, te Erzsi?...Hát nem tudod, hogy nem szabad neki húst enni? Megtiltotta az orvos.

- Mondta. De csak akkor mondta, mikor már az egész sonkát bevágta.

- S mit evett hozzá?

- Mit evett volna? Kukoricakenyeret.

- Nohát akkor annak vége...De bánom is én! Dögöljön meg a disznó falánk...Ott forduljon fel, ahol van...

Ezzel felkapta az egyik kosarat és egy szó köszönés nélkül elment.

Nem is kísértük ki.

Édesanyám:

- Én nem tehetek róla...Nem mondhatom egy öregembernek, az apám bátyjának, hogy ne egye meg a sonkánkat...Neki kell eszének lenni.

Később észrevette a kosarat, amit otthagyott Eszter néném.

A gyerekek már rajta ültek, mint a verebek és belekíváncsiskodtak. Tojással volt tele. Én már akkor gondoltam, hogy a másik kosarat is nekünk hozta, de meggondolta s csak ezt hagyta itt.

Édesanyám soká nézte a kosár tojást, akkor azt mondta:

- Fiacskám, Eszter nénéd itt felejtette a kosarat. Vidd utána, kisfiam, még visszajön.

Én fogtam a kosarat, megemeltem, jó nehéz volt. Édesanyám jól felöltöztetett és elindított. Elvittem a kosarat nagy szívfájdalommal, mert számítottam, mennyi jó rántotta lenne ebből a sok tojásból.

Mikor beértem az udvarba, féltem a kutyáktól, de hogy sehol sem láttam egyet sem, csak bemerészkedtem.

Hát látom én, hogy István bátyám a ház túlsó felén, az udvaron van bőrbekecsben és jön, megy, nyög, káromkodik, izzad, törölgeti a homlokát és folyton öklendezik. A két kutya körülötte. De az öreg nagyon szenvedett. A szeme könnyes volt, nyögött, borzasztóan szorította a gyomrát és szédelgett és szitkozódott...Folyton szitkozódott, szidta a köveit.

Eszter néném véletlenül kijött.

- Te mit akarsz?

- A kosár...

- Menj a pokolba. Nektek vittem, zabáljátok meg, ha a nagybátyátokat megöltétek.

István bátyám lekuporodott a havas tőkére és nyögött. Én meg visszapillantottam rá és elkullogtam a kosárral. Még örültem is, hogy a sonkáért egy kosár tojást kapunk.

Mikor hazaértem, édesanyám nagy szemekkel nézett rám.

- Kisfiam - mondta keményen - az embernek önérzetesnek kell lenni...Azért küldtem vissza a kosarat, hogy hagyd ott!

Lángvörös lettem. Nagyon szégyelltem magamat. Habozva álltam s nem tudtam, mit csináljak.

De a gyerekek nem voltak egy véleményen édesanyánkkal s ujjongani kezdtek.

Mire édesanyám kivette a kosarat a kezemből és azt mondta:

- Majd megsegít az isten, még visszafizethetjük...

Erre az egész gyereksereg rázendítette:

- Február, hol a nyár! Február, hol a nyár!

Csak nekem égett az arcom a szégyentől.


2009. július 26., vasárnap

Pjotr Vjazemszkij: A trojka


Jön a trojka, fut a trojka,
por száll a patkók alól,
zeng a csengettyű zokogva,
hol kacag, hol meg dalol.

Harsány hangját szerteszórja
az uton, míg száll tova,
hol tisztán zeng, messze szólva,
hol tompán sóhajt a szava.

Manó rikolt így s boszorkány
kurjongat feleletül?
Vagy lidérc fecsegve szól tán,
míg a zengő nádban ül?

Orosz puszták, komor éjek
költészetéről üzen,
epedőn töpreng az ének,
s a tágasság benne zeng.

Kibújt a hold és körötte
fényudvara tündökölt,
épp a vándorra sütött le,
rezgő fénybe vonta őt.

Ki ő, s hol lehet hazája?
Vajon messzi útja van?
Kényszer űzi a homályba,
vagy jókedvében rohan?

Öröm várja vagy búbánat?
Kedvesei otthona,
vagy bús idegenbe vágtat
szegény utas így tova?

Visszahúzza, messze hajtja
tüzes vággyal a szíve?
Kedveshez viszi a hajsza?
Búcsún szomorkodik-e?

Lehet, hogy jegygyűrű várja,
vagy talán vidám torok?
Nagy temetés, hol a fáklya
hugának sírján lobog?

Hogy tudjam meg? Messze fut már,
a hold felhőbe szökött,
a hang mélyen elaludt már
puszta térségek mögött.

/Ford.: Szegő György/

Ivan Kozlov: Velencei éj


Napvilágos, déli pompát
árasztott a tavaszéj,
Brenta csöndes vize folyt át
a hold kékezüst ködén:
szikrázó víz verte vissza
felhők fényes üvegét,
a zöld partokról hasítva,
illatozva szállt a lég.

Kék ég. Reszkető vizeknek
epedő szava susog,
lenge holdfényben zizegnek
vadnarancsok, mirtuszok,
zsenge füvek és virágok
részegítő illata,
s távol Torquato dalának
harmonikus dallama.

Érzékek csodás világa
kél sok titkos álmon át,
zúg a szív, dús lakomára
fut a csókos ifjuság:
gondolák suhannak, enyhe
szikrát von az evező,
bájos barcarola leng e
könnyű szélben, epedő.

Merre, hol az ifju lányka,
akit vitt a csacska víz,
kinek régi gondolája
csupa fény és csupa dísz?
Arca bája, drága kedve
annyi szívet meggyötört,
és az őrült énekesre
árasztott borús gyönyört.

Nincsen ő már, távolokba,
rideg kastélyába tért,
ábrándokba burkolózva
búban éli életét:
nem csábítja az ezüst ár,
sem az éj lehelete,
vágyat csak keletre küld már
tűnődő tekintete.

Sűrűbb lesz az éj borúja:
szépséges lányok raja
csókba és gyönyörbe fúlva,
csöndesedve tér haza.
Huny a pompa és mulatság,
a fehér folyó nyugodt,
csak Torquato régi hangját
zengetik a távolok.

Vascirádás teraszára
a szépséges lány kilép:
bús arcára hold sugára
csorgatja sápadt színét:
haja a vállára hullva,
karcsú törzse gyönyörű,
hófehér ujjára húzva
smaragd talizmángyűrű.

Egy magányos gondolában
ahhoz a sziklához ér,
hol a bástya hajlatában
bőg a tenger és a tér.
Emlékén az énekesnek
tüzes szíve felsajog,
szerelem visszhangja reszket,
s zengenek a volt napok.

Éjfél hangját hallja tompán,
kong az érc, az éji dél,
míg a hang a vizek sodrán
monoton morajba tér.
Fojtogatja már a friss ár
és az éj lehelete,
csak kelet felé tekint már
tűnődő, vágyó szeme.

Sűrű felhők, sok sötét folt
elfödik a hold színét:
elborul a fényes égbolt,
félelmetes a sötét.
Hirtelen a gondolára
száll egy csillag fényes, és
kelet felé hull alá, a
sűrű sötétségbe vész.

És keletről, a sötétből
hűvös szél száll csöndesen:
távol fáklya fénye tör föl,
csónak siklik a vízen.
Benne ifju árny ül, árva,
ismerős és csüggeteg,
oldalán arany a hárfa,
kardján fáklyafény remeg.

Ó, ne zengj, húr! Ó, ne verd föl,
a haragját föl ne verd,
annak, aki szerelemről
s szabadságról énekelt!
A dicső árny merre, hol van?
Nem keresi szem sehol?
Vagy az égi tűz kilobbant,
mint a fénylő meteor?

/Ford.: Gyurkovics Tibor/

Kocogh Ákos: Miska


A veres toronyban kilencet ütött. Messzire kong az esteli csendben. Nincsen egészen setét, jó szemű ember meglátja a barna égen a Hortobágy felé húzó vadlibát.

Sára asszony türelmetlenül teszi be a kiskaput, aztán felnéz, s mintha nyugodtabban lépne. Az esthajnal csillag még nem ragyog.

Odabent az asztal tövén két legényke olvas. Az egyik anyja fajta, a másik kicsit urasabban öltözött vendég. Gyúrják a hajukat nagy izgalmukban s a falon hol megnő, hol összezsugorodik az árnyuk, amint a pisla mécs egyet-egyet lobban.

- Józsi fiam, hol marad megint az a tekergő bátyád? Nem megmondtam, hogy vacsorára idehaza legyék?

- Kedves anyám, ne féltse Miskát. Rossz seprű nem vész el a háztól, anyám szokta mondani éppen.

Utolsót ütött a harang. Tiszta zengése betöltötte a szobát. Sára asszony az utcára nyitott ablakon kinézett a Nagyerdő felé.

- Nem jön az a kölök. Valahol ott fogták vacsorára, talán jobb is így, fogy a zsírunk, mint a holdvilág. Ha nem veszik fel a fiút a kollégiumba, enni se adhatok neki. A kosztosok feleszik, amit hoznak, nem vehetem el a tálat előlük - töprengett magában.

Meglebbent a szél. Édes jázminszagot hozott a kiskert felől.

Az asszony elmosolyodott: - Hogy örülne most ez a csacsi gyerek. Az ő jázminbokrai. Kedves költőjének, Hazifának a virágai. Ma nyílott ki, pedig mennyit aggódott, hogy nem hoz virágot, mert elfeledte tavaszon visszametszeni. Ó, én bolondos fiam. Csak ne kóborolnál mindég, mért is emészted magad untalan?

Megrezzent.

Valaki becsapta a kiskaput. Lám: úgy elrévedezett, hogy észre sem vette, jönnek-e? Miska nem csapkod ilyen gorombán.

Mire megfordult, már felcsapódott a szoba ajtaja is. Akkora ember támított be rajta, hogy a kalapját a gerenda biccentette meg. Mert nem köszönt, s úgy állt ott, mint aki maga a nagyfényességű kínai császár.

- Na, mi lesz Csokonainé asszony? Nem várok! Vagy fizet, vagy takarodik kifele. Megértette?

A két fiú felegyenesedett, az asszony megállt az asztal megett.

- Mit akar tőlem, Körmöndy úr?

- Mit akar, mit akar? Ne cifrázzuk, lelkem. Nem szeretem a ceremóniát. Ismerem én a fajtáját. Jön az esztendő vége, aztán szökés a fizetség - hadarta s minden szó után szítta az ínyét. A kalapját még most sem vette volna le.

Csokonainét a sírás fojtogatta, de összeszedte magát: - Én még eddig megfizettem, ami rám volt mérve. Pünkösdkor jár le a bérlet, uram. S azt a sok orvosságot se felejtse el, amit az uram csinált a betegségére.

- Mit érdekel engem az ura! Volt, nincs. Avval neki tartozok. De ha maguk nem pakolnak nyomban, akkor majd rámolok én.

A legénykék egymásra néztek, szólni nem mertek, csak előrébb csúsztak a széken, nyugtalanul.

- Mi lesz, no mi lesz? - sziszegte a háziúr, a környék leggazdagabb prókátora. - Mért nem mozognak, segítsek talán?

Körülnézett, hogy mi akad a kezeügyébe.

A szoba bizony szegényes volt. A komódon szép csillagba rakva a Csokonai József sebész-borbélyról maradt néhány borotva. Körmöndy pislogó véreres szeme rátapadt s máris borította egybe, aztán tömködte a köpenye zsebibe.

- Nem adom, prókátor úr, a kenyerem veszi el, mivel dolgozzon a segédem, ha nincs szerszámom? Senkim sincs, prókátor úr, én nem tartozom magának semmivel.

Az úr odább taszította a remegő asszonyt s mint egy falánk rabló esett a komódnak, rántotta ki a fiókjait s szórta ki belőle a szegényes holmit. Meggyűrt, megrázott minden ruhát, hátha ékszert talál, mert mit kezdjen a ronggyal?

- Na, mit bámulnak? Mars, kifele!

A két gyermek megszeppenve állt fel, az asszony dermedten néz a tébolyultra.

Ember ez? Hát nincsen, aki megvédjen egy garázda ellen? Kiáltson szégyenében, vagy elébe vesse magát? - Miska! Hol vagy, én édes fiam?! - kiáltana, de belémered a szó.

Most a másik fiók, a Miska fiókja. Körmöndy sepri kifelé. Préselt virágok, könyvek röpködnek. Erre egy doboz, arra két tengeri csutka, egy fehér és egy veres. Miska csutka-ökrei. Még az apja csinált szarvat, jármot nekik, de most az úr vágja a sarokba, hogy csak úgy pörögnek.

Három hónapja sincs, hogy föld alatt az apa s most itt a semmiben gyerek és asszony viaskodik az úrral, élettel és az éjszaka végtelenül setét, holnap talán lesz hova lehajtani a fejüket, holnap talán ad a város menedéket, mert a városnak talán még van szíve, ha egy háziúrnak kő rakódott belé, de mit tegyen most két kicsi gyerek és egy szomorúságban elnyűtt özvegy? Mit tegyen egy tébolyult fösvénnyel, egy zsugorival, aki elvenné felőlük a fedelet is egy hitvány kis bolt bére miatt, aki most hatalmas úr és ebben a cseppnyi szobában akkora, hogy rettenet még megszólalni is mellette.

Józsi reszket, a vendéggyerek a kemence mellé húzódik, Csokonainé az ajtót lesi.

Csak tenné be a lábát akár egy inas, vagy csaholna valamerre kutya. És jönne Miska! Hogy megnőtt most az anyja szemében, még tizenhárom esztendejével is - a nagyobbik fia! Mindene.


...És amikor Miska befordult a gimnázium sarkánál, megütötte szívét a jázminillat. Ez az ő bokra. Hát mégis virít. Megszorította a hóna alá kapott herbáriumot, megszaporázta lépteit. Meg ne lássa az éjjeli őr, ha már eddig megúszta. Elindult még világoson, dehát emiatt a pár szál gyöngyvirág, amott salamonpecsétje, boglárka, nőszirom - nem jöhet, hogy anyjának ne hozzon.

Még néhány lépés.

Odabent pedig tajtékzik egy nekiveresedett hatalmasság: - Mit várnak még, mit féltik ezt a kacatot? Vigyék, ahová akarják. Azonnal vigyék! Hallották? Vigyék, vigyék, mert én lököm ki!

Miska megáll az ablak előtt, hogy anyjára köszönjön. Jobb lesz a pirongatást kívülről hallani. Megáll és benne akad a köszönés.

Csak annyit gondol, hogy itt járt tegnap az úr és azt üzente, hogy nem tűri őket, s ő nem akarta megszomorítani vele az anyját, és most...és most ott hever minden a földön.

- Kiszórta a csutka-ökreim - villant át benne s a könny összefut a szeme sarkában. Mert ez a két csupasz semmiség volt az ő tegnapi kedve, ez volt az ő játékos apjától maradt emlék, ez volt a mese, a gyermekség, az álom, mert tőlük nem akart megválni sohasem.

És ebben a gyenge testben, ebben az álmodozó szívben egyszerre megnő az erő s kemény lesz a hang. Mire észrevennék már beugrott a szobába s a kis növényásójával rohan Körmöndynek: - Mit akar itt az úr?

A prókátor meghőköl. Miska úgy ront felé, hogy az ásó sarka épp a fejét érné. S a nagy rém egyszerre törpe lesz, mert félti az életét.

Mozdul már Csokonainé, pattan a két gyerek s neki az úrnak. Az kapkod tömpe kezével, kövér ujjai szétmerednek mint valami ősgyíké, hátrál az ajtó felé, de a három gyerek rajta s védelmükre Csokonainé. Miska akárha buzogányt forgatna orra előtt, Józsi a kabátját tépi s a vendég olyanokat vagdos apró öklével az oldalába, hogy Körmöndy nem tudja: a szemit védje inkább, vagy a tomporát?

- Na, na, na - hápog ijedtében, de nincs kímélet. Mire ocsúdna, már lökik, rántják kifelé az ajtón, kiskapun.

Még visszakiált, hogy majd megyen igazságért - de kiálthat a senkinek. Miska már igazságot tett s megtoldotta azzal, hogy az ablakon utána hajította a fényes fekete kalpagot is: - Itt az igazságára korona, Körmöndy úr!

A kutyák csaholása felverte az utcát, amerre a megtépett nagyúr hazatántorgott.

És Csokonainé átölelte óriássá nőtt kicsi fiát: - Tebenned a te szegény apádat csókolom - súgta neki, súgta, hogy azért Józsinak se fájjon.

Miska virágai, a gyöngyvirág és a salamonpecsétje apró csengettyűi pedig mintha vidáman összecsendültek volna ott az ablakban, ezen a sötét debreceni estelen.

Balázs Sándor: A páva

A kék tavaszi égen lassan ballagott fel a nap. A Répce-partján friss zöldbe öltözött fűzfák sorakoztak. A tavasz virágos ostorával kékre-zöldre verte a világot. A láthatár szélén nyárfák kéklettek, de zöld volt a rét és zöld a víz, a víz felett pedig kék- és zöldszárnyú szitakötők játszották tündéri játékukat.

A szélső fűzfa alatt egy kisfiú hasalt, akit Bognár Gyurkának hívtak s aki eddig Sopronban járta a második gimnáziumot, de csak eddig, azaz május harmadikáig, amikor is abba kellett hagynia a diákéletet. A múlt héten levelet kapott hazulról, melyben ez állott:

"Kedves Gyurka fiam, mi tovább érted nem tudunk fizetni, azért csomagold szépen össze, ami veled van, búcsúzz el Molnár nénitől, köszönd meg a hozzád való jóságát, az iskolától is búcsúzz el, mondd meg, hogy a szegénység végett nem tudsz tovább tanulni, nem azért, mintha apád is meg én is nem szeretnénk, hogy tovább tanulj, dehogynem szeretnénk, de ha egyszer nincs hozzá tehetségünk. A ruhakefét ne felejtsd ottan, édes fiam. A vasúti költséget, azaz három pengő hatvan fillért jelen levelemmel feladtam. Mihelyt megkapod, utazzál haza, de ne a régi házunkba, mert az most már a banké, a múlt héten kiárvereztek belőle minket, hanem keresztapádékhoz gyere, most ott lakunk a kis házban. Csókol anyád: Bodnár Lajosné, született Csiki Rozália."

Gyurka ebből mindent megértett. Tudott ő a bankadósságról, tudta ő azt is, hogy őneki szót kell fogadni, így hát engedelmesen becsomagolt mindent, a ruhakefét sem felejtette ki. A könnyei lassan szivárogtak lefelé, mert ha nem is sírt hangosan, a szíve nagyon fájt, hogy itt kell hagyni jó Molnár nénit, az összefaragcsált padokat az osztályban, a tízpercek nagyszerű vágtatásait, a körhintát a tornateremben és nem mehet rajztáblával és derékszögű vonalzóval a hóna alatt a csütörtöki rajzórára.

Itthon az anyja nagy sírással fogadta, hogyne, mikor ő Gyurkából urat akart nevelni és most majd mehet az iskolából az istállóba, a lovak mellé, mert az ispán úr kegyelméből ott kapott állást az uradalmi kocsis mellett, a lovakat csutakolni, a hintót mosni és ami adódik, afféle szaladj-ide-szaladj-oda gyereknek. Tegnap jött meg és holnap már be is állhat. A mai napja még szabad, így hát ráért ide kijönni a fűzfák alá, körülnézni egy kicsit és búcsúzni attól, ami eddig volt.

Csend ült köröskörül, ember arra nem járt, csak a falevél suttogott és a víz suttogott, de ez még mintha növesztette volna a csendet. Ekkor azonban furcsa éles rikoltás hasított a levegőbe.

- A páva! - ugrott fel Gyurka és gyorsan felmászott a fára, hogy betekinthessen az urasági kertbe, amely ott húzódott a fűzfákon túl, bokrok sűrű kerítésével határolva. Gyuri a fáról mindjárt meglátta a pávát, ahogy ott lépegetett a homokos úton. Kis fejét magasra tartva büszkén nézegetett körül, zöldes aranyban csillogó farka szétterült mögötte. Gyuri ámulva nézte, amíg csak el nem tűnt előle, de azt is látta, hogy a farkából kihullott egy fényes toll, és ott csillogott a homokban. Hej, ha az a toll az övé lehetne, ha betehetné a könyvébe, ha esténként elővehetné, kezével, szemével simogathatná!

Nem sokat habozott, hamar le a fáról és be a bokrok közé az urasági kertbe. Tudta, hogy parasztgyereknek ez tilos, de szíve vágya a toll után erősebb volt félelménél. Embert nem látott a magasból, őt sem látja meg senki, csak felkapja a pávatollat és már nincs is ott. Nem károsít meg senkit, még a pávát sem, hisz elhullatta a tollát, nyilván nem kell neki.

Ahogy elgondolta, úgy is lett. Felkapta a tollat, be az ingébe és már iszkolt is vissza, mikor hirtelen egy barna, vele körülbelül egyidős leányka állott meg előtte, fehér ruháján csillogtak a nagy fehér gyöngyházgombok.

- Mit csinálsz te itten? - kérdezte éles, parancsoló hangon.

- Az uraság lánya - döbbent meg Gyurka - honnan került elő?...Ismerte jól, hogyne ismerte volna, sokszor látta ő a nagyságos Latkóczy kisasszonyt a hintóban ülve, gőgösen végigkocsikázni a falun.

Gyurka nem tudott neki felelni, de annyit tudott, hogy a pávatollat nem adja vissza. Hallgatott hát dacosan és nézte a feléje villogó szemeket és a vállra omló barna hajat. Hogy a fiú nem felelt, a leányka haragosan kifelé mutatott:

- Azonnal takarodj!

Ez a parancs Gyurka kedvére való volt, hiszen ő is ezt akarta. Gyorsan eltűnt a bokrok között, miközben érezte mellén a pávatollat.

Latkóczy kisasszony pedig visszament a lugasba a német nevelőnőjéhez. Ez szörnyen fel volt háborodva:

Szörnyű! hogy mit nem mernek ezek a parasztkölykek! Bejönni a kertbe! Botrány!

Még sokáig háborogtak, de Gyurka ezt már nem hallotta. Vágtatott haza a réten át. Bízott benne, hogy az uraság lánya nem tudja, hogy ő kicsoda, hiszen ezek a parasztgyerekek mind olyan egyformák, mind mezítlábosok és mindnek foltos a nadrágja, ha ugyan nem rongyos. Ha tudná, hogy ő volt, az nagy baj lenne, akkor vége volna az istállóbeli állásnak...

Tít esztendő telt el azóta, micsoda nehéz tíz esztendő és a kiűzött kisfiú, most már mint felnőtt ember, megint ott volt a kertben, de most nem a bokrok között bújt be, hanem a kapun jött be és nem is a pávatollért. Bodnár Gyurkából azóta Bodnár György lett, tanító a helybéli iskolában és most lehozta a hatodik osztályt a kertbe, hogy növényeket gyűjtsenek a természetrajzórára.

Latkóczyék nyugatra szöktek innen, a kastélyból iskola lett, az urasági kertből az iskola kertje. Az utak most is sárga homokkal voltak beszórva, de most nem páva illegett rajtuk, hanem gyerekek futkároztak, kedves zsivajuk megtöltötte a levegőeget.

A tavasz ismét kékbe-zöldbe öltröztette a világot. Egy bükkfa tetején azonban új szín villant meg, egy sárgarigó szárnya és felhangzott az ismert dallam:"huncut a bíró"...A szép madár ezt az idejétmúlt nótát nem tudta áthangolni a mai időkre.

Ezen mosolygott a tanító, mikor egy kislány állott meg előtte:

- Tessék nézni, tanító bácsi, mit találtam - és mutatta a kezében a csillogó nagy fehér gyöngyházgombot.

A tanító kezébe vette, nézegette, forgatta. No, lám. Ezt biztosan az a másik páva hullatta el, aki olyan csúnyán reárivallt, mikor ő ide bemerészkedett. Ez a gomb megmaradt valahol a fűben vagy egy bokor alján rejtőzve és árulkodik a gazdájára. Igen, az, gondolta a tanító, gőgös páva, az volt, semmi egyéb.

Visszaadta a gombot a kislánynak:

- Tedd el, vagy ha nem kell, add Kóbor Terinek, annak úgy tudom szép gombgyűjteménye van.

A kislány már szaladt is"Teri, Teri" kiáltással, de akkor bent a kastélyban, azahogy az iskolában megszólalt a csengő. Bodnár a gyerekek felé fordult és két kezét a szája elé tartva, harsányan kiáltotta:

- Sorakozz! Megyünk vissza az osztályba!

A gyerekek egykettőre sorba álltak és a kert nemsokára ismét csendes lett, csak a falevelek susogtak és a madarak daloltak a májusi ég alatt.

2009. július 23., csütörtök

Fekete István: Törvénytelen

Az új lakó csendes ember volt, magánakvaló, és a háziasszony örült, hogy szobáját neki adta ki. Egy lakásban laktak, de egymásról csak annyit tudtak, hogy a lakó mérnök, az asszony pedig nem is asszony, hanem vénkisasszony, aki árva húgát neveli. Talán örökbe is fogadta, de ez már nem fontos.

A három ember szépen eljárt egymás mellett és látszólag örültek, hogy idegenek maradhattak.

Csáthy Mérnök különösen jól érezte magát a csendes elzártságban, ha a falujára gondolt, hol eres kezű nagynénik és vásott fogú nagybácsik könyökig vájkáltak egymás szennyesében, összeborzongva húzta magára a távolság és tiszta csend takaróját.

Ha hívták, sohase kapott szabadságot.

Szülei már nem éltek, és húga esküvőjén volt odahaza utoljára, ahol a legnagyobb probléma az volt, hogy lehet-e vőfély Tamás Pista, akinek a húga...egyszóval Tamás Pista húgáról lehetett egy nagyon sokat jelentő fintor kíséretében beszélni, és ezt a szabadságot mindenki a lehetőségig ki is használta.

Csáthy az öreg parkot nézte az ablakból, a bronzba hulló nagy bükköt, és mélységesen unta a családi tanácsot.

- Téged ez nem érdekel, Béla? - kérdezte édesen Ilonka néni.

- Őszintén szólva: nem. Tamás Pista jóravaló úriember, és nem értem, mi köze van ehhez a húgának, aki állítólag....

- Állítólag! Furcsa vagy, fiam. Szegény apád is ilyen volt. De hát nekem mindegy.

Az esküvő aztán Tamás Pista részvételével minden baj nélkül megtörtént. Csáthy azóta nem ment haza. Új lakásából még kevésbé kívánkozott.

A karácsonyi lapokat megírta, s az ünnep előestéjén cél nélkül, de nyugalmas vágytalanságban nézte a kirakatokat. Pénze volt. A lehetőségeket zsebében érezte, csak a kezét kellett volna értük kinyújtani, de miért siessen.

A virágkereskedés előtt is megállt. Aztán gondolt egyet, és befordult a boltba. Karácsony van, szállásadói csendesek, figyelmesek, és sohase zavarják. Visz nekik pár szál virágot.

Csáthy jól érezte magát a kis karácsonyfa mellett. Itt is csend volt, és halk beszéd. Valami tartózkodó köd, amely mindenre ráült, s az öröm, amelyet a rózsákkal szerzett, csak egy pillanatra csillant ki alóla. És egy szó sem esett arról, hogy az új lakó honnét jött, kik a szülei, és élnek-e? Ha kérdezték volna, talán ímmel-ámmal felel és tartózkodóbb lesz, mint valaha, de mivel nem kérdezték, szinte sokat beszélt magáról.

Így indult a barátság, amely egy év múlva a következő párbeszédhez vezetett.

- Tudja, Béla, hogy engem Petrovicsnak hívnak?

- Tudom - mondta Csáthy, és nem értette a kérdést.

- Tudja, hogy Magda is Petrovics, boldogult bátyám lánya?

- Tudom.

Az asszony arca kicsit elferdült és kemény lett. Kezét szívósan összekulcsolta, mintha önmagában fogódzna meg.

- Azért hozom ezt elő, mert látom Magda nyugtalanságát és a maga virágait.

- Én... - állt fel Béla.

- Üljön le, fiam. Én nagyon szeretem Magdát, és nagyon becsülöm magát. De még idejében van, ha megmondom, hogy...nekem nincs bátyám, nem vagyok özvegy, és Magda az én lányom...

Az a hallgatódzó köd, amelyet Béla oly sokszor nem értett, most felszakadt. Csend lett a szobában. Az asszony szemében könnyes elszántság, és Béla inkább ezt érezte, mint a titok szétbomlását. A Magda születése előtti dolgok oly távoliak voltak, hogy el sem értek hozzá.

Az asszony csak ült, de mintha megroskadt volna. Mintha elmúlt dolgok ültek volna görnyedt vállán, szeme riadt lett, mintha valahol régen, régen ostort suhogtatnának, és ez az ostor most levágni készül.

Béla felállt.

- Én tulajdonképpen...

- Ne válaszoljon most - és védően tartotta maga elé a kezét, mintha nem bírná el az ítéletet, amely most menthetetlenül elkövetkezik. - Maga erről nem beszél, elköltözik, és elfelejtik egymást. Megértem, ha a családja kifogásolná...

- Béla meghajolt, és még az utcán is az utolsó szavakat rágta: "ha családja kifogásolná..." Apjára gondolt, aki most derűsen ránézne, és azt mondaná: A lányát veszed el, fiam, vagy az anyját?...

...Ennek már két hónapja. Házasságát haza meg sem írta. Mi közük hozzá? A fiatalok azóta el se eresztették egymást. Szerelmük tulajdonképpen otthonukban bomlott ki, és úgy érezték, a vágyakból új és még nagyobb vágyak születtek.

Lakásuk csendesebb volt, mint máskor. A halk szavakból suttogás lett, és ebbe a boldog csendbe pattogó zizgéssel szólt bele egy levél. Lujzinak fia született - írta sógora -, kérlek, fogadd el a keresztapaságot.

- Azért nem kell leutaznom - mondta Béla -, nekem most sok dolgom van. Küldök majd ajándékot.

De Magda addig könyörgött, míg elhatározta magát az útra.

A vonat elindult, és Béla már bánta, hogy eljött. Este ért a kisvárosba, ahol át kellett szállni. A vicinális már ott pöfögött a külső vágányon. A kocsiban gyér világítás. Aludni próbált. Később felfigyelt. A szomszéd fülkéből Ilonka néni hangja vágott át hozzá...

- Láttam, fiam, hogyne láttam volna! Akkora, mint egy kukoricacső! Vörös kis poronty...Kár az ilyet világra hozni...

Béla szemébe húzta a kalapját , és felgyűrte a gallérját. Nem bánta jövendő keresztfia kukoricacső mivoltát, csak ide ne jöjjenek! Amikor a vonat elindult, a kattogás elnyomta a beszédet, de az állomások elég sűrűn következtek, és ilyenkor tudomást szerezhetett faluja viselt dolgairól. Az utolsó állomáson éppen Tamás Pista volt a boncoló asztalon.

- Nősül a szerencsétlen, hallottátok?

- Mondták...

- De hogy kit, de hogy kit? Fogóddzatok meg! Hiszen jól van szegény, nem is szép, azt mondják...én nem láttam, de azt tudom, hogy...el ne ájuljatok...törvénytelen! Értitek? Tör-vény-te-len!

- Szszsz...

Többet nem hallott Béla. Mintha kígyók sziszegtek volna az áldozat felett.
Először sziszegtek - gondolta -, aztán benyálazták, és rágják, rágják...

Megérkeztek.

Kinézett az ablakon. Ott állt sógora kocsija pislogó gyertyával, mellett a három vénasszony. A kocsis magyarázza, hogy kit vár, s Ilonka néni szigorúan nézi a vonatot. A vendég nyilván nem érkezett meg. Bélának most már le kellett szállni. A három vénasszony már pakol a kocsikra. Az övére is. Sötét van odakünt, szennyes hideg.

S a vonat lassan elindul.

Kosztolányi Dezső: Plato olvasása közben

1

Való-e a világ körültem,
vagy tán az álom a való
s e napsugaras, kékes űrben
a durva hajsza a csaló?

Akkor tűnt el igaz világunk,
ha reggelenként ébredünk
s akkor igaz valónkba látunk,
ha álmokat néz hunyt szemünk?

E vad tülekvés-e az élet,
vagy az csak egy álcás halál,
gyötrött valónk csak akkor éled,
ha a silány rög porba száll?

Hol a hely, mely titkunkat ója,
az égben, az ó sírokon,
s az ember, e bolygó lakója
az éjjel, a földdel rokon?

2

Az élet oly csodás, tünékeny,
száll mint az omlatag homok,
felleg, derű jár fönn az égen,
az alkotást váltják romok.

Hajunk ma éjszín, mint a holló,
holnapra ősz s a sors ledönt,
minden csodálatos, leomló,
mit hordoz hátán itt e föld.

Estente meghalunk az ágyba
s reggelre már mások vagyunk.
Mind változunk zokogva, vágyva
és nem találjuk - önmagunk.

Ezer titok közt fázva, gyúlva
botlunk, bukunk mindannyian.
Mind látomány lenn, ami durva
s a láthatatlan az, mi van.

(1904)

Kosztolányi Dezső: Üres erdőben

Üres narancserdőn merengve
járok, s léptem hangja kong.
Sárgult levélraj vág szemembe,
vihar cibálja a vadont.

Magam vagyok s megyek tovább, csak
a fákon át az estbíbor
borús közönnyel vet nehányat
hamvas, fakó rózsáiból.

S én csak megyek a kínkeresztre,
a vak homályba mélyedek
temetkező helyet keresve,
temetni álmot, életet.

Hajlonganak a néma, tar fák,
nő az avar és a homály,
mint hogyha vesztemet akarnák,
fönn hűs, ezüst köd szálldogál.

S én csendesen zokogni kezdek,
szorítgatom a fegyverem
és áldom a nagy, méla estet,
mely rám suhan már nesztelen.

S avart söpör felém az árok,
szorít a csöndes pusztaság,
fölöttem egy nagy varju károg,
s gúnyolva szól: "Jó éjszakát!"

(1905)

2009. július 22., szerda

Kosztolányi Dezső: Egyedül

Magam vagyok, rám hull a végtelenség,
a fák, a lombok ezre eltemet.
Olykor fölém cikáznak még a fecskék,
nem láthat itten senki engemet.

A táj az ismeretlen mélybe kékül,
nincs semmi nesz a lombokon, a fán
s tűz-csókokat kapok a tiszta égtül
Én, a merész és álmodó parány.

Egyszerre az ősfélelem legyűr,
a lég üres, kihalt a szó, a hang,
s én sápadottan fekszem itt alant.

A föld szorít s fölém végtelenül
tágul ki, mint egy kék üvegharang,
a végtelenbe nyúló kékes űr.

(1905)

Kosztolányi Dezső: Csönd

Lebegj reám, ó csendes némaság,
véresre horzsolt szívemet kötözd be,
ontsd rám a holtak áldott balzsamát!

A zagyva nyelv hangját zavarjad össze,
fullaszd el égő, száraz torkomat,
alélt fejem zsongó, nagy csend fürössze.

Aludjon el a kínzó gondolat,
ónsúlyod égőn nyomja vissza mellem,
végsóhajom szelídeden fogadd.

Emlékezet, tudásnak kéje, szellem,
halk ájulatba nyögve vesszen el,
és szó ne keljen boldogságom ellen.

Szűnjön pihegni a beteg kebel,
tűnjön le róla a vér régi mocska,
míg boldogan nagyobb öröm emel.

Sártól szennyes valóm tisztára mosdva
lebegjen a felejtés bűvkörén,
s ne bántson a bűn, a sár és rozsda.

Szent csönd, terítsd palástodat fölém,
fülembe kriptád hallgatása csöng,
s mélységeidből nem nézek föl én:

Ó, én fehér sírboltom, tiszta csönd!...

(1906)

Kosztolányi Dezső: Lámpavilágnál

Lámpafény

1

Ó, lámpafény, oly szép vagy, méla, halvány,
mint a beteg ajkán a bús mosoly,
te vagy, aki a napnak alkonyatján
fáradt szívünkre balzsamot hozol.

Már mint gyermek csodáltam, lám a lámpa
s bámész szemekkel néztem ott alant,
amint a vén bronzcsésze a szobánkba
szétszórta a rózsás, szelíd aranyt.

Mindig szerettem, mindig véle nőttem,
később vad éjeken égett előttem,
hogy küszködtem a csillagokra én.

Most tört a lámpám és nincs lámpafény.
Isten-kísértő, vágyvillámos éjjel
járok kihűlt lámpával, tört cseréppel.

2

Te vagy napom, nagy sárga lámpa,
te vagy mezőm, rideg szoba -
s oly jó e lámpafényes árnyba!

Az én párnám a szürke asztal,
a fegyverem csupán a toll,
csak a sötét betű vigasztal.

Az elmúlással így tusakszom,
kezembe gyorsan jár a toll
s a lámpafénybe bámul arcom...

3

A zöld mezők selymére félve hágok,
mint úri szőnyegre a paraszt,
künn a mezőkön fojtogat egy átok.

Benn várom az örök virágtavaszt,
és dolgozom rajt, mint pók a hálón
százszor kötözve és bogozva azt.

Itt meglep egy halk és mélységes álom,
felém csilingel millió virág
s én vérszegény, kövér kelyhük csodálom,

az éj gomolygó, szürke árnyain át,
s míg véres ködbe meghal künn az alkony,

kinyílnak a sápadt nympheák.

4

Az est leszáll. Fáradt szívem beteg.
És egyre jobban halványul a lámpa,
erőlködő szemem tággá mered.

Haldoklik-e a bölcs csésze lángja?
Az ég sötét, dalol a fuvalom,
kábult szemem a fényt már meg se látja.

A többiek szavát se hallhatom.
Olyan a lámpa, mint egy bús kisértet,
mint egy fehér árnyékfolt a falon.

Nem látok. Ők olvasnak, rám se néznek,
hajszolja őket a tüzes robot,
s azt mondja mind, a lámpa nem setétebb.

A szívem egyre halkabban dobog
s sírok, mint hogyha minden összedűlne,
pedig csak a lelkem vet véglobot.

Nem látok. Éjpalástba jő a vég.
Kihunyt szemekkel nézek majd az űrbe,
ajkam, szemem kinyíl...S a lámpa ég.

(1905 - 1906)

Fekete István: Abók Dénes

A nagyobbik fiú csak ősszel jött le a havasról és aratásra. A jószág persze nem maradhatott egyedül, ezért áthajtotta a marhát, Juonhoz, aki a szomszédban legeltetett.

- Aratunk, Juon, ha addig vigyáznál rájuk.

- Da! - mondta a szomszéd, s ezzel a dolog el volt intézve.

Abók Dénes ezek után iszákjába rakta a kis holmit, és kényelmesen elindult lefelé a gyantaszagú fenyves kanyargós útján. Lassan ment, mert nem szerette a völgyet, nem szerette a házat, és még vissza is nézett, mintha otthagyott volna valamit a széljárta hegyháton, aminek csak alulról havas a neve.

"A bajomat - gondolta -, bizony betegségem hagytam ott. Elhordták a szelek, megégette a nap, ami oda közelebb van."

A fenyves után tölgy-,cser- és bükkerdő jött, és Dénes úgy ízlelte a fanyar illatot, mint más a különféle italt. Déltájt járt már az idő, s a zsongó meleg lágyan hullámzott az apró tisztásokon, ahova besütött a nap. Ilyen helyeken zsugorodva vonaglottak meg a száradó levelek, és lélegző illatuk sóhajtásán néha lepkék szálltak át, mint a csend virágai.

Dénes tulajdonképpen nem gondolt semmit, de gondolata volt minden, amit látott, ami kívül és belül volt egyszerre. Az út, az illat, a lepkék, a vén fák s a völgy, ahol házuk felett kéken szállt a füst, s a patak mellett, mint sárga selyemdarab, fénylett a búza.

"Érett - gondolta Dénes -, és anyám süt-főz..."


A kapuban öccse állt, és ezt nem szerette. A völgy szorongatóan körülfogta, s a két-három házból, ami köztük volt, még kutyaugatás sem hallatszott. Megállt kívül a kapun, és nézték egymást.

- Baj van? - kérdezte Dénes.

Öccse a kerítéslécet markolta.

- Jobb lenne, ha apánk nem erőltetné meg magát...szédül néha. Én nem szóltam neki.

Újra összenéztek.

És csak a szemükben voltak testvérek. Dénes csontszínű arca kicsit pirosabb lett, hosszú, szikár alakja gondolkozva meghajolt. András pufók, piros arcán szögletes lett az aggódás.

De Dénes nem szólt. Talán nem akart, talán nem is tudott szólni. Akarni, ebben a házban, csak apja akarhatott...Lám, mikor már Dénes felgyógyult, és András nagyon szeretett volna a jószággal felmenni a havasra, apja mintha oda se hallgatott volna. De később azt mondta:

- Nem!

Így aztán kimentek mind a hárman aratni, ámbár lassan mentek. Dénes, ha mondott valamit, megállt.

Aztán beálltak. A nagyobbik fiú vágta, a kisebbik szedte a markot, az öreg kötözött. El-elmaradozott néha, de kötözött.

- Ne siess - mondta Andris -, látod...

- Látom.

- Mért nem szóltál?

Dénes arca olyan lett, mint a szikla, és most nagyon hasonlított apjához: csak a vállát húzta fel. Aztán letette a kaszát, s azt talán már nem is hallotta, hogy öccse azt mondta:

- Ugye, mondtam...

Abók Dénes, az idősebb, leült a földre, a bekötött kévét eligazította, aztán rátette a fejét.

- Hazavigyük, édesapám?

Az öreg csak az ujjával intette, hogy nem.

Állt a két fiú tehetetlenül. A le nem aratott búza hajlongott és zizegett, a patak bokrai között valami madár fütyörészett, és arcát mintha most elfordította volna a tájról az aranyhajú nyár.

Az öregember kisebbik fiára nézett.

- Anyádat hívd!...

A fiú sietve elindult, s amikor nem látták, szaladni kezdett.

- Ülj mellém, fiam.

Dénes leült a földre, és kezét - életében először - gyengéden apjáéra tette.

- Vigyázz anyádra, öcsédre...most már András menjen a jószággal...te itt maradsz a házban...te parancsolsz...

A fiú bólintott, és arca kicsit keserű lett.

Az öreg lehunyta szemét, mintha megpihenne, de amikor kinyitotta, szeme élénk volt és kemény.

- és...és nem Szabó Évát veszed el, hanem Farkasék lányát...a Zsuzsit!

Dénes keze megrándult, arca még sápadtabb lett.

- Add a kezed!

A fiú szinte öntudatlanul tette kezét apja erőtlen szorításába.

- ...és itt temessetek el...itt...a közepén.



"Így csúffá tenni azt a szép, nagy lapos földet - dohogott hazafelé Kovács néni, de nem szóltam semmit, mert szépnek találtam a gondolatot, eggyé lenni a földdel, amiben az ember dolgozott, ámbár a "nagy" föld testvérek között sem volt fél holdnál nagyobb, és minden tavaszon elöntötte a Bisztra.

- Aztán látta azt a Dénest...megnézte? Úgy ült az asztalfőn, mint egy király"....

Igen megnéztem, mert ott voltunk a toron is. Kalácsot ettünk, és olyan erős pálinkát ittunk, hogy fennakadt a lélegzetem, de azért nem tudtam levenni a szemem a nagyobbik fiúról.

Már a hangjában valami félelmetes dongás volt, ahogy apja utolsó kívánságát elmondta.

- Így akarta az apám, és így akarom én is.

- Ámen - mondta egy vénasszony, akit nem kérdezett senki -, de én nem is hallottam, csak a fiút bámultam, aki gyászában és szegénységében törvényt mondott ki, és fenségesebb volt, mint egy király"!

2009. július 21., kedd

Csáth Géza: Anyagyilkosság

Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjuk, ebből rendesen baj származik. Witmannak két fia volt már, négy- és ötévesek, amikor egy napsugaras, csak kissé szeles novemberi délutánon búcsút mondott a világnak. Elég könnyen halt meg, és egészében nem sok bánatot hagyott maga után. A felesége, az özvegye szép asszony volt, de szelíd természetű és erősen önző. A férjét sohasem kínozta, de egy bizonyos fokon túl sohase is szerette. Férfiaknál sokkal megbocsáthatóbb ez, mint asszonyoknál, akiknek egész életét igazolja, menti, sőt értékessé is teszi az erős, bár sok tekintetben oktalan érzelem.

Witmannénak azonban szintén meg kell bocsátanunk, mert végre is két szép erős fiút hozott a világra. Az utcában, ahol egy kétemeletes rozoga, falépcsőjű házban laktak, a szőke, gyászruhás Witmannét határozottan méltányolták. Pedig eleinte gyenge csípőjű és gyerekszemű volt ez az asszony. Mondom, mint ember: se jó, se rossz. A két fiát éppen olyan keveset csókolta, mint verte. Kevés közük volt egymáshoz, amint az lassanként kiderült.

A fiúk a szomszédba jártak játszani. Hosszú délutánokon át késő estig nem mutatkoztak. Keveset és csak egymás közt beszéltek. Fekete kis szemeikben Witmannak, az apjoknak lelke csillogott. Padlásokra mászkáltak, macskákat hajkurásztak. Gyakorta utánuk mászva a padláslyukakon át ki, a háztetőre is, a magas tűzfalakig, a sajátságos formájú, füstös szájú kéményekig.

Míg a nyár tartott, fürödni jártak a folyóhoz, és madarakat fogtak az erdőben. Witmanné enni adott nekik, és tiszta alsót szombaton este. Az iskolába is velök ment, ha iratkozni kellett. Különben csendesen élt, és csendesen hízott.

Egy bankhivatalnokkal ismerkedett meg a férje halála után fél évre, aki fiatal és szép gyerek volt, borotvált állal, széles vállakkal, de finom, rózsaszínű és lányos arcbőrrel: Witmanné vágyott reá, és bár nehezére esett, sőt fáradtságba került: kacérkodott is vele. A hivatalnok kisérgette, meglátogatta, teát kapott és csókokat. A férfi unalomból meg lustaságból nem hagyta ott a nőt.

Witmann fiai keveset törődtek az anyjokkal meg a szeretőjével: terveik és dolgaik voltak. Gimnáziumba kerültek. Megnyúltak, vékony és erős csontjaikon mint acéldrótok feszültek ki kicsiny izmaik. A tanulást könnyen intézték, felkelés után, negyedóra alatt. Az iskola egyáltalán nem játszott szerepet az életükben. Nagyúri foglalkozásnak ismerték föl az élést, s öntudatlanul és korán a saját szükségleteikhez formálták az időt.

A padlás egy rejtett zugában rendezték be a kis boszorkánykonyhájukat. Nyilak, géppuskák, kések, fogók, kötelek és csavarok voltak itt összegyűjtve, elrejtve és osztályozva. Szeles őszi estéken, ha megették a vacsorát - az anyjok egy piros kötésű német regénybe merült -, halkan és gyors léptekkel lesuhantak az utcára, futásnak eredtek, bejárták a fél várost. Lesben álltak. Kóbor kutyáknak hurkot vetettek a nyakába, és hazacipelték. Bekötötték az állat száját, és deszkára húzták. Apró lámpájuk, mint az erdő elátkozott kastélyának távoli világa, fénylett a nagy padlás barna, nedves homályában. A két fiú pedig óvatos, izgatott lassúsággal fogott hozzá a munkájához. Fölhasították a kutya mellkasát, leitatták a vérét, s munkájuk közben hallgatták az állat rettenetes, tehetetlen nyögését. Megnézték a dobogó szívet, kezük közé vették a meleg, mozgós kis gépet, apró szúrásokkal rontották el a tömlőt, a billentyűket.

Kifogyhatatlanul érdekelte őket a fájdalom misztériuma. Nemegyszer megkínozták egymást is, közös megbeszélés szerint, veréssel vagy csipkedéssel. Az állatkínzás pedig komoly és természetes szenvedélyükké vált. Egész légió macskát, csibét, kacsát pusztítottak el, folyton fejlődő sajátságos módszereikkel. S a dolgaikról senki sem tudott. Biztonsággal, férfias gondossággal és meggondolással tudtak elrejtőzni.

Különben a házban keveset törődtek velük. Az első emeleten egy öreg törvényszéki hivatalnok lakott, aki alig volt otthon, és egy varrónő, aki négy lányával dolgozott. A második emeletet Witmanékon kívül csak a ház tulajdonosa lakta. Egy egészen fiatal ember, a volt tulajdonos fia, aki nem sokat törődött se házzal, se a lakókkal. A földszinten egy üveges- és egy rőfösüzlet volt. Senki se tudta, hogy ezekben a boltokban mikor járnak vevők. A Witman fiúk a maguk számára foglalhatták le a házat. A kis, piszkos udvarban sohasem lehetett embert látni. Az az egyetlen ecetfa, amely az udvar közepén állott, és annyi esztendeje meghozta rügyeit, leveleit és virágait, valószínűleg érezte, hogy mindez nem jól van. Az élet azonban a kis, emeletes házban is haladt előre, mint mindenütt másutt. A lakók közül csak a két fiú volt, akik jól mulattak, mindig mertek gondolni a holnapra és holnaputánra is.

Egy szeptemberi estén kipirulva, lihegve jöttek haza. Egy összekötözött baglyot cipeltek magukkal. A régi templom padlására másztak érte. Egy hétig kutattak utána, megbeszélték, hogyan fogják el, és hogyan ölik meg. Sikerült. Csillogott a szemük, és erős vállaikban egy férfi erejét érezték, amikor vágtatva a sötét utcákon, hazaérkeztek a diadallal. A bagoly régen érdekelte őket. A feje olyan nagy, mint két nagy szem. Az agyában csodálatos régi mesék vannak elrejtve. Száz évnél is tovább él...Bagoly kellett, kellett...

Megvolt. Egyenként szedték ki a pihéket a melléből, és figyelték, amint a titokzatos madár szemében a fájdalom színes tüzei egymás után kigyúlnak. Azután drótokkal csavarták körül a szárnyának tövét, a lábait , a csőrét, és így kipeckelve, hogy a madár tulajdonképpen csak egy ház, ahová a Kín beköltözött, és ott lakik, míg csak a baglyot meg nem ölik.De hol lakik? Minden valószínűség szerint a fejében. Azután elhatározták, hogy éjjelre otthagyják, mert úgy izgalmas és szép lesz az ágyba fekvés. Valóban, izgatottan vetkőztek le, és azután csak arra hallgattak, hogy a padlásról jön-e valami nesz? Úgy érezték, hogy valami feszes ruganyosság szállja meg a tagjaikat, mintha a lekötözött, vonagló állat hiába pazarlott ereje beléjük, rájuk suhanna. Így aludtak el.

Álmukban együtt jártak végig nagy mezőket, óriási fehér lovak hátán, veszett vágtatásban. Szédítően magas hegycsúcsokról repültek lefelé, és meleg, véres tengeren úsztak át. Ami fájdalom és szenvedés csak lehetett, mind ott vonaglott, sikoltott és üvöltött a lovak patái alatt.

Ébredéskor napsugaras reggel mosolygott reájuk, könnyen ugrottak ki az ágyból. A cselédtől elkérték a reggelit, mert Witmanné tíz óráig szokott aludni. A bagolyhoz siettek, és egy óra alatt most már végeztek vele. A szemeit szedték ki előbb, azután a mellkast bontották föl, most már felszabadítva a madár száját, mert a hangját akarták hallani. Ez a hang, ez a csontig ható, rémes hang, minden képzelhetőt felül múlt, de éppen emiatt rövidesen kellett intézni a dolgokat, a kivégzést és az elásást, mert félni lehetett, hogy meghallják a házban. Egészen nagyon meg voltak elégedve, a dolog megérte a fáradtságot.

Délután az idősebbik fiú egyedül ment el hazulról. Egy házban fölfedezett valamit. Félig mezítelen lányt látott az ablakon keresztül az egyik szobában, aki rózsaszínű ingben fésülködött. Az utcasarokról visszafordult, még egyszer benézett a szobába. A lány most háttal állt a szoba mélyén, fehér válla szinte csillogott a napfényben. A fiú bement a ház kapuján. Egy öregasszony jött felé, de ugyanakkor az oldalfolyosó végén megjelent a fésülködő lány is. A fiú feléje ment, és azt mondta, hogy közelebbről látni akarja őt, mert nagyon tetszett neki. A lány gyengén megsimogatta a nyúlánk, rövid nadrágos fiú tiszta arcát, aki egy szökéssel átölelte a nyakát, és ajkaival hozzátapadt az arcához. Ezalatt körös-körül ajtók nyíltak ki halkan, és fiatal lányok fejei tekintettek ki rajtok: csakhamar azonban nesztelenül visszahúzódtak a fejek. A folyosó végén kék üvegű mécs égett, arra vezette a lányt a nagyobbik Witman fiú. Lebocsátották a függönyt, a délutáni napfény sárgán szűrődött be a parfümillatos szobába. A lány a szőnyegre hengeredett, és mozdulatlanul engedte magát csókolni, ölelni. Witmann fiú a bagolyra gondolt, és átvillant az eszében az, hogy mindaz, ami az életben szép, nagyszerű és izgalmas, miért rettenetes, megmagyarázhatatlan és véres egyszersmind? Csakhamar azonban ráunt a játékra. Csalódottan kelt fel, várt, és tágra nyílt szemekkel nézte a nőt. Hamarosan elbúcsúzott azután, de megígérte, hogy máskor is eljön. Megkérdezte a lány nevét - Irénnek hívták -, igen szépnek találta a nevet, és végül azt mondta:

- Kezét csókolom.

Aznap késő estig a mezőkön bandukolt a két Witman fiú. A történtekről nem esett szó. A nagyobbik azt mesélte, hogy a levegőben lények laknak, amelyek az emberhez hasonlítanak, s ha enyhe szél fúj, érezni, mint úszik a testük a levegőben. Azután megálltak, lehunyták a szemeiket, és kiterjesztették karjaikat. Az idősebb fiú azt állította, hogy hatalmas, puha testű légi asszonyok imbolyognak körülötte, és a hátukkal és a mellükkel az arcához érnek. Néhány perc múlva az öccse jelentette, hogy szintén érzi az asszonyokat.

Otthon, az ágyban is a lég asszonyairól beszélgettek, és nyitva hagyták az ablakokat, hogy ők bejöhessenek. Be is jöttek. Nesz nélkül siklottak be, az ablaküveget alig érintették bársonyos hátukkal, és lebegve, úszva odanyújtóztak melléjük a paplanra, a vánkosra. A nyakukat odahajtották a fiúk szájához és arcához, majd ismét továbbcsúsztak ernyedt, lusta és mégis könnyed mozdulatokkal. Egész éjszaka velük maradtak a szobába. Összefogóztak hajladozva, mosolygó arccal lebegtek az ablak felé, majd újra fejükhöz kúsztak, rájuk feküdtek, és hozzájuk simultak. Csak amikor a nappal ragyogó, meleg sugarakkal betört a szobába, távoztak el az ablakon keresztül, lassú, álmatag, vánszorgó surranással, és szétfoszlottak a friss reggeli levegőben.

Ezen a napon a két Witman fiú együtt ment a leányhoz. Meleg májusi délben: az iskolából jövet arra kerültek, és besurrantak a kapun. A nő feléjük jött, mosolyogva, kócosan, de üde, hangos nevetéssel, és bevezette Witmanokat a szobájába. Lerakták a könyveiket, a szőnyegre kucorodtak, lehúzták magukhoz a leányt, csókolták, harapták, ölelték. A nő csukott szájjal nevetett, és lehunyta szemeit. A fiúknak egymásba villant a szemük. Mind a ketten ütni kezdték. A lány most már tele szájjal kacagott, mintha csiklandozták volna. A két Witman birtokába vette a leányt, csipkedték, leszorították, hengergették és megkínozták. A nő mozdulatlanul, lihegve engedte, hogy tegyenek vele, amit akarnak. A fiúk vörösre pirult arccal simultak rózsaszínű pongyolájához. Később összeszedték a könyveiket, azt mondták a leánynak, hogy ő a legszebb nő mindazok között, akiket valaha láttak. Irén azt felelte, hogy szereti őket, de ha másszor jönnek, hozzanak neki valamit, édességet vagy virágot. A nagyobbik Witman kijelentette, hogy meg lesz elégedve azzal, amit hozni fognak. A leány a kapuig kísérte a kisfiúkat, és megcsókolta a kezeiket.

Ebéd után a szobájukba zárkóztak, és a leányról beszéltek: megállapodtak abban, hogy amit tapasztaltak, az összehasonlíthatatlanul felülmúlja összes eddigi kalandjaikat, még a bagoly kínzását is.

- Csak ezért érdemes élni - mondta a kisebbik.

- Ez az, amit annyi fáradtsággal kerestünk - jelentette ki a másik.

Ragyogó meleg május délutánban, könyvek nélkül indultak az iskola felé. De egyenesen a ház elé, a leány ablakához mentek. Nem volt ott senki. Visszafordultak: másodszor meglebbent a függöny, és kinézett a leány. Megállottak. A leány kinyitotta az ablakot.

- Holnap délben jöttök? - kérdezte mosolygó arccal. - Jertek, akkor hozzatok valamit. - Intett, és becsukta az ablakot.

A fiúk elpirultak, és szívdobogást kaptak a látásától.

- Ékszert fogunk neki hozni, arany karcsatot vagy gyűrűket - jelentette ki hosszú hallgatás után a nagyobbik Witman fiú.

- Igen, de honnan veszed?

- Van anyának, kérünk tőle.

- Nem ad.

- Az üvegszekrény kulcsát megszerezzük.

- Nem adja ki a kezéből a kulcsokat.

- Pedig négy arany karcsatja van, és hét gyűrűje van.

- Az ujján is hord három gyűrűt.

Este ott settenkedtek a szekrény körül, és szemlét tartottak az anyjuk drágaságai fölött. Volt közöttük két pompás rubinokkal és gyöngyökkel kirakott karperec. Kérték Witmannét mutassa meg nekik a holmit. Az asszony - a nyakas természetű, puha, szőke nő - kikergette őket. Kissé félt fiaitól, nagyon távol érezte őket magától.

A fiúk az utcára szaladtak tanácskozni.

- Nem lehet tőle kérni.

- Semmi szín alatt.

- Nem fog adni.

- Nem, nem.

- Ki kéne törni a szekrényt.

- Fölébred, lármát csinál, megint csak nem vihetjük el neki.

- Nem fog fölébredni!

Tele volt a szívük gyűlölettel a szőke, kék szemű, lusta, kövér anyjuk iránt, szerették volna őt is megkínozni.

- Én betöröm az egyik kis üvegfalat a késem nyelével, és több zaj nem lesz. Te világítasz a tolvajlámpával, benyúlok, és kiszedem az összes karcsatokat és gyűrűket.

- Ne vigyük el mind!

- De igen, mind elvisszük: neki nem kell, ne maradjon neki semmi, hadd bőgjön utána.

A padlásra szaladtak föl, a szerszámok között szemlét tartottak, magukhoz vettek egy vésőt, egy harapófogót, megvizsgálták a lámpást, és mindezt zsebre vágták. Sietve lementek azután, és lefeküdtek. Előbb azonban átnéztek az ajtó alatti résen, és láthatták, hogy azanyjuk szobájában sötét van. Vetkőzés közben elhatározták, hogy csak éjféltájban mennek át. A harisnyát a lábukon hagyták, nehogy ropogjon a padló, és úgy feküdtek le, éberen, de nyugodtan. Az ágyaikban felkönyökölve, suttogva tervezgették, hogy délben, iskola után, szaladva mennek a lányhoz. A kincseket a padláson fogják elásni és apránként elhordani Reggel tagadni fognak, és ha anyjuk ütni akar, elszaladnak. Örömet éreztek arra a gondolatra, hogy ő dühös lesz, tehetetlenül sírni fog, ha majd nem fogja találni az ékszereket. Egy pillanatra se került többé szó arról a lehetőségről, hogy fölébred. Majd fölkeltek az ágyból, kinyitották az ablakot, és kihajoltak a langyos májusi éjszakába. A kutyaugatások, a kocsik zörgése, melyek időnkénti fölhangzásukkal szakaszokra tagolták az éjszakát, nem rövidítették meg az órák lassú múlását.

Mikor végre a toronyóra elverte az éjfélt, készülődni kezdtek. Meggyújtották a kis lámpást, a fiatalabb Witman fiú a harapófogót, a reszelőt, és a lámpát vette magához, a másik csak a hosszú pengéjű nyitott zsebkését. Ő ment elől. Biztos nyugodtsággal lopóztak át a középső ebédlőszobán, azután a nagyobbik fiú előrement, és kinyitotta Witmanné hálószobájába vezető ajtót. Az ajtósarok semmit se nyikorgott. Föllélegeztek. Witmanné a fal felé fordulva, nyugodtan aludt, csak a kövér, széles háta látszott belőle, amelyet kötött hálóköntös takart. Elhelyezkedtek a szekrény előtt.

A fiú fölemelte a kést, hogy beüsse a szekrény kis üvegfalát. Pár pillantig habozott, azután rácsapott az üvegre. A csörömpölés nagy, szörnyű erős volt, mintha egy csomó üvegpoharat ládába csomagolva dobtak volna le valami emeletes ház ablakából. Witmanné megfordult, aztán felkönyökölve, kinyitotta a szemeit. Az arca bosszúságot és csökönyös haragot fejezett ki, de szóhoz nem jutott Witmanné, mert az öregebbik Witman fiú odaugrott az ágyhoz, és késével a mellébe döfött. Az asszony lehanyatlott, és jobb kezével a levegőbe hadonászott. A kisebbik már akkor az ágyon volt, és lefogta a lábait. A nagyobbik kihúzta a véres kést az anyja melléből, és mégegyszer beledöfte. Nem volt reá szükség, mert már halott volt. A melléből a vér lassan patakzott benn a paplan alatt.

- Na, ez rendben van - mondotta az idősebbik -, most szedjük elő a dolgokat.

Kirakták a szekrényből az ékszereket, a karcsatokat, a melltűket, a gyűrűket, az órát és a hosszú aranyláncot. Nyugodtan kirakták az asztalra a megszerzett, elhódított kincset, osztályozták, és egyetértően elosztoztak rajta.

- Most siessünk, meg fogunk mosdani és átöltözünk.

Átmentek a szobájukba, megmosták a kezeiket, kiöntötték a vizet, de átöltözésre nem volt szükség, a ruháikon sehol nyoma se volt a vérnek. A fiatalabb Witman fiú kinyitotta a középső szoba ablakát, és ott várta a bátyját, aki Witmanné szobáját belülről bezárta, és az ablakból a párkányra kilépve, bejött a nyitott ablakon.

Az utca koromsötét volt, halálos csönd uralkodott, de sietni kellett, mert a toronyóra egyet ütött, és ők még aludni akartak. Levetkőztek, ágyba bújtak, és az izgalmaktól holtra fáradva, pár pillanat múlva mind a ketten mélyen aludtak.

Reggel a takarítónő ébresztette fel őket, aki mindig pontosan fél hétkor érkezett. Megszokta már, hogy Witmanné tízkor kel, és ezért a szobájába nem is ment. Az ebédlő tisztogatása után rendesen a fiúkat verte föl, akik hamarosan megmosdottak, megreggeliztek és eltűntek, zsebeikben a kincsekkel.

- Még iskola előtt!

- Jó!

- Az előadáson pontosan ott kell lenni.

- Hogyne, ma különösen.

- Tizenegy órára úgyis hazahínak.

- Siessünk.

A ház kapuja nyitva volt. Míg a folyosón a leány ajtajához jutottak, senkivel sem találkoztak. Benyitottak. A nő kipirult arccal, mélyen aludt, kitakarták és megcsókolták, azután előszedték a zsebeikből a drágaságokat. Rárakták a hasára, a melleire, a combjaira.

- Nesze, ezt hoztuk.

- Ez mind a tied.

A nő nehezen, de mosolyogva tért öntudatra, magához ölelte a két gonosztevő kemény kis koponyát, köszönte a látogatást, és befelé fordult.

- Ma vagy holnap jövünk.

A fiúk ezzel búcsúztak, és elsiettek az iskolába.
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5